A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

FAZEKAS ESZTER „Ez egy huzatos és kalandos hely"

zisztencializmtis, a strukturalizmus, a neoavantgard, a forradalmian megújult film: a francia újhullám, a cinéma vérité, a free ánema, Wajda, Fellini, Antonioni és a megújuló szocialista filmgyártások jelentős alkotásai. Az új hullám nemzedéke a Balázs Béla stúdiót megalapító fiatalokból került ki. Gaál István, Szabó István, Kósa Ferenc, Sára Sándor, Zolnay Pál, Gábor Pál, Sándor Pál, Elek Judit, Simó Sándor és a többiek újszerű vizuális formákban, személyes stílusban ábrázolták közérzetüket, a mindenkit foglalkoztató társadalmi és erkölcsi problémákat, az egyéni felelősség, a falu és város, a technoktácia és az elmaradottság kérdéseit, a társadalmi és életforma-változásokat. Budapest a „nagy lomtalanítások" városa lett. A korszak modernséget és kényelmet reklámozó blőd rövidfilmjeiből, s a játékfilmek látványvilágából is kiderül: a régi kandelábereket felváltotta a neon, a biedermeier, szecessziós bútorokat a furnér szekrénysor-design, a fát a műanyag és az alumínium, a régi, egyedi homlokzatú házakat a lakótelep, a szabónál csináltatott testre szabott kosztümöt a konfekció. A régi drapériától, bútotoktól megszabadított otthonok a szabadság szellemét sugározták. A levegősebb lakásokat a technika csodái, a „világvevő rádió", a magnó, a porszívó és a tévé népesítették be. A korszak filmjei újra fölfedezték a tetmészetes környezetet, Budapestet, a neonvilágítást, a presszókat, a kamera hosszan bolyongott az utcákon, s megérkezett a moziba is. Az új hullám filmjeiben is ezek az életterek jelenítették meg az új tematikát, csakhogy itt túlnőttek a helyszín funkcióján. Sajátos kontextusban, expresszív vizuális erővel fejezték ki a rendező kötődését a történelmi örökséghez, a „tiszta forráshoz", s egyben a változtatás igényét is. A látványvilág persze nemcsak ezeket a pozitív törekvéseket, hanem azt a meghasonlottságot, rossz közérzetet is közvetítette, amely olyan jellemző volt az 1956 után központi direktívák szerint konszolidálódó „közösségben" az egyénre. A magyar új hullám nyitányaként emlegetett Oldás és kötés kametája (a fiatal otvos tekinteteként) hosszan bolyong a kórházban, a kávéházbeli, majd a művésztársaságon. Csupa új közösség, kollektív várakozás. A Belvárosi Kávéház törzsasztalainál, értelmiségi lakásokban vitatják meg a politikai változásokat, a művészet új lehetőségeit, dilemmáit. A társaságot hosszan körbepásztázó kamera az önmaga értékeiben bizonytalan, paraszti gyökereitől elszakadt orvos idegenségét jelzi a fővárosi környezetben. A vitatkozás fordulatait a kamera állandóan ismétlő „üres" beállításokkal, a kávéspoháron, telefonkészüléken hosszan elidőzve, az önmaga világa elől menekülő, meghasonlott ember nézőpontjából rögzíti. A budapesti enteriőr ilyenfajta megjelenítése ebben az értelemben nemcsak módszerében, hanem szemléletében is idézi a mesternek vallott Antonionit, noha ez a pillanat Jancsónál az önvizsgálat kezdőpontja, s nem létállapot. (Éles kontrasztot alkot ezzel később a szántón az ökröket nógató apa képe, akinek hitéből, a tradíciókból próbál majd erőt meríteni a fiatal orvos.) Míg Jancsónál az ember otthontalanul mozog a környezetében, a nála fiatalabb nemzedék filmjeiben a város ekkor még a közösségi mítoszteremtés eszköze. A Balázs Béla Stúdió, a legendás Máriássy-osztály tagjai, többek között Szabó István és Kardos Ferenc-Rózsa János pályakezdő