A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

FAZEKAS ESZTER „Ez egy huzatos és kalandos hely"

filmjeinek Duna-partja az összefogás, a szerelem, az össznépi tenni akarás, ha úgy tetszik, a koncert jelen idejű agorája. „Budapestnél a dunai alsórakpart egy város tudatalattija, időzni itt annyi, mint alászállni, elmerülni a múltban, emlékekben, felkavaró új érzelmek sodrásában..." Ennek örömét, lendületét fogalmazza meg a Koncert (1961), Szabó István első „budapesti meséjének"

10 a partot, az embereket felfedező, szertelen kamerája. Vujicsics Tihamér hagyományt és progressziót egyesítő modern népzene-átirata mindenkit odavonz. Az egy emberből több ember sokféle zongorajátéka a másság, az önmegvalósítás örömének metaforikus kifejezése is. A Miénk a világ (1963) franciás könnyedségű, közösségi életkép. Szerelmespárja a „rakodópart alsó kövén" a Carminaburana zenéjéte váltja csókjait, miután meghódította a várost. Hatalmas körsvenkekkel indult útjára a kamera, benézett az irodaablakon, elidőzött a száját festő lányon, majd a Margit körút magasából készített a forgalomról játékos pillanatfelvételeket, mulatságos eséseket lesett el a Műjégen, sőt a Parlamentbe, irodákba is betolakodott, hogy megörökítse a hangyaszorgalmat, s a zöldben a csókolózókat kukké roló gyerekeket... A szerelem játékos, túláradó, lírai megjelenítése, a Te (Szerelmesfilm) (1963). Aszubjektív kamera — a szerelmes férfi tekintete — hosszan rátapad az imádott nőre, követi, időnként körbejárja, igyekszik meglesni minden arcát, mozdulatát. Szabó módszere formailag hasonló francia újhullámos példaképei, Truffaut és Godatd fi 1 mjeihez. A Jules és Jini és a Kifulladásig fér9 Bono László: Technika és idill. A konfekció mámora. Filmvilág, 1997.12. sz. 11. old. fialakjai látják ilyen sokatcúan vonzónak és izgalmasnak szerelmüket. Míg azonban Truffaut és Godard filmjeiben ez az ábrázolásmód a környezet, az élettér ambivalens, elbizonytalanító kamerázásával társul, s így a szeretett lény elérhetetlenségét hangsúlyozza, itt az ellenkezője történik. A látszólag szürke, hétköznapi történéseket — a lány kószál az utcán, megméri magát a Móricz Zsigmond körtéren egy mérlegen, tejet iszik, kirakatot bámul, villamosra száll — a beteljesült szerelem poézise hatja át. Az érzelem átlelkesíti és hétköznapiságában is otthonosnak, bensőségesnek mutatja a szürke környezetet. Az „így élünk mi", e fiatal generáció önfeledt tetmészetessége azonban már akkor szertefoszlott, amikor a Balázs Béla Stúdió kísérleti terepéről kilépett a bürokratikus, paternalista viszonyok közé, ahol a múlt rossz beidegződései, a torz ideológiák, a feldolgozatlan történelmi amnéziák tovább élnek. Az első Szabó-nagyjátékfilm, az Álmodozások kora (1964) fiatal mérnöke és jogászlánya ezt az illúzióvesztési folyamatot éli meg a közös ügy és a munka drasztikus szétválásában, az első szerelem élményében, s a halállal való találkozásban. A film fő helyszínei a hatvanas évek jellegzetes életterei, a pesti utca, presszó, mozi, tévéstúdió. A hősöket körülvevő élettér oldott, természetes, kapcsolatuk megromlásával azonban egyre inkább szorongással, elmúlással lesz terhes. Jancsi (Bálint András) és Eva (Béres Ilona) megismerkedésének színtere a vidám szilveszter-éjszaka forgataga, a havas Nagykörút a tömeggel, trombitáló embefckkel. Véget nem érő sétáik ío Szabó István 1976-ban készült filmjének a címe Budapesti mesék.