A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

VARGA BALÁZS városnézés

Kamondi korábbi munkáiban szívesen kóborok a tönkrement ipati létesítmények robusztus belső tereiben, a város alatt húzódó futurisztikusan kietlen csatornarendszerben, nyomasztó, fullasztó zárt terekben. Az alkimista és a szűz (1999) messze eltávolodik ezektől a klausztrofobikus tájaktól. Ezredvégi misztikus szerelmi történetet mesél el a beavatásról és a tudásról. Időben és térben is nehezen azonosítható vidéken járunk. Kamondi filmje teljesen szabadon rajzolja át Budapest topográfiáját. Az ügyes montázsok tévén egészen furcsa helyszínek kerülnek egymás mellé. Az egyik pillanatban még azt hisszük, tudjuk, hogy merre járunk, ismerjük ezeket az épületeket, utcákat és tereket, a következő kép azonban sosem látott helyszínre vezet bennünket. Ezredvégi civilizációs kellékek és attribútumok (mobiltelefon, sportkocsi) jelzik az egyik időmetszetet, más alkalommal azonban úgy érezzük, visszazuhantunk a középkorba. Nem nagyvárosban vagyunk, hanem egy ismeretlenül ismerős óvárosban, egy labirintus kellős közepén, az idő és térhálózatok kusza csomópontján. Képzeletbeli Budapesten, ahol girbegurba, macskaköves utcácskák kanyarognak a Piarista köz tőszomszédságában. Ezeknek az ezredvégi misztikával, szerelmekkel, naiv-tiszta érzelmekkel kacérkodó filmeknek a városképe az ezoterikus világszemlélet szülötte. A városra vetett tekintet a változatosság, a titkok, az eklektika sejtelmes világát fürkészi. Enyedit, Mispált, Kamondit nem az egyedi és konkrét látvány, nem a szociológiailag pontos környezetrajz, hanem a titokzatos, rejtett, ezoterikus élmények tér-képe foglalkoztatja. Filmjeikben ezért időtlen, avagy különböző idősíkokat és miliőket egymásba úsztató városkép jelenik meg. A nyolcadik A magyar fdm Budapest-képe folyamatos mozgásban van, és ez a változás többek közt abban is nyomon követhető, hogy a városnak évtizedről évtizedre más és más területe lesz a filmek kitüntetett szereplője. Az ötvenes évek neorealizmusa az angyalföldi bérkaszárnyát, a hatvanas évek újhulláma a Duna-partot, a hetvenes évek dokumentarizmusa a külvárosi munkásnegyedeket és a túlzsúfolt lakótelepeket, az értelmiségi közérzetfilmek a presszók füstöshomályos belső tereit választották színterül. Az elmúlt bő másfél évtizedben pedig a VIII. kerület lett a magyar filmek legfelkapottabb helyszíne. Ebben a kerületben mintha megállt volna az idő, az utcakép nagyon keveset változott a rendszerváltás óta, másfelől azonban tökéletesen nyomon követhető itt az elmúlt évtized gazdasági és társadalmi átalakulásának majd minden negatívuma és újdonsága -— a romló közbiztonságtól, a koszon és a zsúfoltságon át a körutak sarkán feltünedező gyorséttermekig. Feltűnő, hogy a kortárs magyar film nem az átalakulás első pillantásra „vonzóbb" jelképeit, a füstüveg irodaházakat, hipermodern bevásárlóközpontokat nézte ki magának történetei lehetséges színhelyéül. A gazdagodás, a gyarapodás, a prosperálás mítoszai helyett inkább a gazdasági-társadalmi átalakulás vesztesei, a peremre szorultak történetei kerülnek elő ezekben a fii-