Budapest ostroma - Budapesti Negyed 29-30. (2000. ősz-tél)

VESZPRÉMY LÁSZLÓ Buda és Pest legkorábbi ostromai a kezdetektől 1542-ig

állomásozó dunai naszádos flotta 33 hajóját is, amelyek közül tíznek sikerült a Csepel-szigetig feleveznie. János király bevetette ellenük a Zsigmond király óta meglevő Dunai záróláncot — egy darabját néhány évtizede kiemelték a Dunából, és ma a Történeti Múzeum őrzi —, áttörtek a láncon és az azt fedező ágyútűzön, s csatlakoztak az esztergomi táborhoz. Szapolyai csekély, két-háromezres seregével eleve esélytelen volt a Ferdinánddal való megmérkőzésre. Valószínűleg helyesen döntött, amikor önszántából menekült el Budáról, s került a város — ismét egy puskalövés nélkül — Ferdinánd, immáron magyar király birtokába. Szimbolikus jelentőségű napon, augusztus 20-án vonult be a várba több ezres, díszes öltözetű fegyverese kíséretében, s csodálta meg mindazt, amit a török szultán csapatai épségben meghagytak. Pesttel ők is hajóhídon át tartották a kapcsolatot, s jelentős létszámú csapatokkal erősítették meg, Pozsonyba pedig postavonatot szerveztek. Nicolaus Salm Budáról indult el 5000 katonájával és 19 ágyújával, hogy végül Tokajnál megsemmisítő vereséget mérjen Szapolyai csapataira. Buda pusztulása azonban komoly mérvű lehetett, hiszen a beköszöntő telet Ferdinánd Esztergomban töltötte. A magyarországi trónharcok menetében, s Buda későbbi sorsában is meghatározó fordulat következett be 1529-ben, amikor Laski Jeromos közvetítésével, hosszas diplomáciai tárgyalások után körvonalazódott a Szapolyai-párt és a törökök közti szövetség. Ezzel a magyarországi katonai erőviszonyokban is döntő fordulat következett be. 1529 májusában maga Szulejmán is hadjáratra indult, mégpedig Magyarországra. A Habsburg hadvezetés célja elsősorban Bécs védelme volt, ezért Budára csak néhány száz fős erősítést tudtak küldeni. A budai várkapitány, Nádasdi Tamás parancsnoksága alatt mintegy 2000 főnyi katona állt, ám azzal is számolnia kellett, hogy jó részük külföldi zsoldos, s így kitartásuk eleve aggodalomra adott okot. Szulejmán szeptember 3-án táborozott le Kelenföldnél, János király pedig Pest közelében, a mai Margit-híd tói délre vert tábort. A nagyvezír Óbudánál táborozott, s onnan támadta a Váralját. A budai vár történetében ez az első, komoly, egyúttal már tűzfegyverekkel vívott ostrom. Talán éppen ennek, s sokkal kevésbé a zsoldosok harcértékének tulajdonítható, hogy az ostrom rendkívül rövid ideig tartott. Komoly erődítési munkákra 1526 óta még nem került sor, így a vár nem jelenthetett komoly akadályt egy tüzérséggel jól felszerelt sereg számára. A Várhegy megerősített várnegyedébe visszavontdó csapatokat a magasabban fekvő városnegyedtől csupán egy szárazárok választotta el, így szinte védhetetlen volt. A török sereg szeptember 5-e és l-e közt heves ágyú- és puskatüzzel pusztította a falakat, a Gellérthegyen elhelyezett török ütegek is eredményesen működtek. Egy jól célzott lövés lerombolta az István-torony jórészét. A többször is támadó török csapatokat a védők sorra visszaverték, noha Dzselalzáde Musztafa szerint „a várra támadó, a falaknak minden oldalát megrohanó sereg olyan volt, mint a tenger. A hit harcosainak csatakiáltásai és lármája a kék égig felhangzott... Mindenfelől dörögtek az ágyúk és ropogtak a puskák...". A szultáni sereg nagy létszáma, a szüntelen ostromok és nem utolsósorban a tüzérség akkor még szokatlan fizikai és pszichikai rombolása megtette a hatását: a német zsoldosok el-