A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

A Kerepesi úti temető másfél évszázada

vagy magányosan elhunyt tudósokat és művészeket. Ez a döntés jelentette a temető majdani szisztematikus és koncepciózus díszsírhely-programjának nyitányát. Egyértelműen csupán ettől az évtől zajlott a Kerepesi úti temetőben valódi pantheonizáció, amelynek egyik első lépéseként, még 1885-ben, hazahozták Bécsből, a Wáhringi temetőből Vas Gereben hamvait. Dísztemetőnek, a nemzet első számú sírkertjének tarthatták-e már ekkor a Kerepesi úti temetőt, vagy csak deklarálták, hogy azzá kell válnia? A válasz bizonytalan, de az biztos, hogy rangos temető volt (az eddigiekben ezt igyekeztem igazolni). A temetőt, ahol akkor már ott nyugodott Vörösmarty és Arany, Deák és Batthyány, nem lehetett jelentéktelennek tartani, de jelentősége nem kis részben spontánul, felülről való beavatkozás nélkül, szinte „észrevétlenül" alakult ki. Megnyitásakor nem volt több Pest egyik köztemetőjénél, ám az 1880-as évekre első számú temetővé minősült át mind a főváros, mind a nemzet számára. (Ennek ellenére az 1896-os, millenniumi Budapest-térkép még Köztemető névvel jelöli, ahol, a feliratok szerint, a „Deák-szobor" és a „Batthyány-szobor" található.) A továbbiakban a temető fejlesztése már tudatos volt, jól megideologizált, és annyira intenzív, hogy a 20. századra egy része túlságosan is konstruálttá vált. A dísztemetővé nyilvánítás elősegítette, sőt, szinte megkövetelte a kimagasló személyiségek tömeges ide temetkezését. A Kerepesi úti temető felvirágzása egybeesett az ország egyik legprogresszívebb korszakával. A hatalmas kulturális fejlődéssel, a mentalitás átalakulásával természetesen együtt járt az alkotók, az országépítők Deák Ferenc Gerster Kálmán tervei alapján 1887-ben felépült mauzóleuma Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma „A mauzóleum... monumentálisnak és lenyűgözőnek hatott, de funkcionálisan inkább egy emlékműhöz, mint egy síremlékhez állt közel. "