A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

A Kerepesi úti temető másfél évszázada

Vázsonyi Vilmos síremléke — Maróti Géza alkotása— a Salgótartjáni úti izraelita temetőben 1930 körül Kallós Oszkár felvétele Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár „ Ezt a temetőt, az ott nyugvó jeles személyiségek számát tekintve, ma jóvalfelülmúlja az 1891-ben megnyílt Kozma utcai zsidó temető. Feltehetően 1871-ben merült fel először az a gondolat, hogy a Kerepesi úti temetőt a nemzet első számú sírkertjévé lehetne tenni. A tervet Feszi Frigyes fogalmazta meg, aki — az egyesítés előtt álló város általános rendezésére meghirdetett pályázat keretében — azt javasolta, hogy Pest szüntesse meg a Kerepesi úti temető köztemető-jellegét, és azon túl csak kimagasló személyiségeket temessenek el itt (a Père Lachaise-t jelölte meg követendő példaként). A temető azonban még több mint egy évtizeden át köztemető maradt, és legelőkelőbb részeit a 19. században mindvégig a falsírboltok jelentették. Ezen a Batthyánytemetés sem változtathatott, de 1876. február 3-án Deák Ferenc temetése — és főként mauzóleumának tizenegy évvel későbbi felavatása — megalapozta a temető topografikus hierarchiájának azt az átalakulását, amely a századfordulóra teljesedett ki. A temetés további jelentőségét az adja, hogy ez volt a dualizmus kori főváros első igazán látványos és teátrális — a későbbiekben olyan jellegzetessé váló — funerális ceremóniája. Deák Ferenc, halálát és temetését tekintve, kilóg a nagy magyar politikusok sorából: természetes halállal halt meg, halála abban a városban következett be, ahol eltemették, tehát testét nem kellett elszállítani (nem kívánt „hazatemetkezni" sem, mint a kor legtöbb jelentős politikusa), emellett temetése nem szekunder temetés volt, és később sem részesült ebben. Halálakor politikailag már inaktívvolt, de befolyását megőrizte, és temetése nemcsak mint a kormány vagy a főváros, de mint az egész nemzet diadalmenete folyt