A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)
DÉRY TIBOR Vidám temetés (részlet)
Egy-egy hazafelé tartó temetőlátogató a díszes felvonulás láttára megfordult, s az ismeretlen gyászolókhoz csatlakozott. (...) Amikor a gyászmenet elindult a sír felé, a festő észrevétlenül lemaradt, s kissé hánykolódó lábaival egy kis egészségügyi sétára indult a nagy temetőben. Ahogy kijjebb került az elegáns sírboltok s emlékek közül a szegényesebb, elhanyagolt külnegyedekbe, a gúnyos mosoly, mely a sírfeliratok olvastán felvonta szája szélét, lassanként leolvadt arcáról, s szemében a külső táj összetalálkozott s egyesült a benső tájjal; kemény, csontos arca révetegen ellágyult, szeme kifényesedett, és könnybe lábadt. Hátát egy omladozó sírkeresztnek vetve, mely fölött egy hatalmas szomorúfűz szűrte át a permeteg napfényt, leült a földre. Egykor — míg mindketten el nem kérgesedtek — legjobb barátja volt V.-nek, s a régi emlékek most egyszerre megrohamozták, s elnehezítették szívét. Körös-körül nagy csend volt, csak a folyton zuhanó napfény percegtette a vén fa törzsét, egy-egy álmos madárpityegés szólt le lombkoronájából. A szomszéd napsütötte síremléken egy üvegzöld gyík süttette finoman tagolt, porcogós testét; háromszögletes hüllőfejét mereven előrenyújtva, négy apró lábával a forró kőre tapadva, mozdulatlanul szívta magába a létezés boldogságát. Oly tiszta volt a levegő, hogy nyakán, a vékony bőrön át, látni lehetett az ér lüktetését. Egy kis szellő is bolyongott a sírkeresztek között, egy fuvallat rózsaillatot porlasztott szét a forrón rezgő levegőben, s megrezzentette a borostyán egyik lelógó indáját, aztán mint aki elvégezte dolgát, nyomtalanul eltűnt a legközelebbi kereszt árnyéka mögött. Az egyik sírhalom mögül egy öregasszony lépett ki a napsütésre. Amikor megpillantotta a földön elterült, görcsösen zokogó férfit, megállt, s kissé gyulladásos vén szeméből szánakozó tekintetet vetett rá. Sok síró embert látott már életében, de azért nem bírt most sem szó nélkül elmenni mellettük. — Ne vegye már úgy a szívére, elvtárs! — mondta. — Lássa, én most már sajnos negyven éve járok ki imádkozni az egyetlen fiam sírjához, mégis megvagyok magamnak. Igaz, hogy van egy lányom is, meg egy szép unokám. A festő megfordult, zsebkendőjével letörölte könnyeit. Az öregasszony kíváncsian előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse arcát. — A kedves felesége nyugszik itt? — kérdezte. A festő nem felelt. — Bizonyára szép derék asszony volt — mondta az öregasszony. — Korán magához szólította az Úr. A festő megrázta a fejét. — Nem a felesége? — kérdezte az öregasszony. — Csak nem a mama?
