A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

SZOMORY DEZSŐ Séta a temetőben

gyalok, síró asszony, fejek, szélesen terpeszkedő márványlapok, itt-ott egy fakó arcképpel... köszönt az őr, a temetőnek őre, köszönt egy kertész is, s aztán beszél, munka közben a munka nyomoráról... azonközben csak gazdag embereket látok, akik palotákban alszanak, s akik sok, nagyon sok pénzt költöttek a halálukra is. Egész kertje van némelyiknek... valóságos park, amelyből csak a tó hiányzik, a büszke hattyúk hiányzanak, vagy a vadászterület, vidám hallali, bőgő dámvad... A közelben temetnek. Hallom, hogy énekel a pap — szomorún muzsikálják az utolsót a halottnak. Apró, szaggatott sikoltások... zokogás, jajveszékelés... ugyan miért? Ezenközben hallom a kikelet, amint dörgölődik durván, akaratlanul a koporsó falához, s tépi magával az első göröngyöt. Messzebbről nagy ünnepi beszéd hangzik el ide hozzám: „Becsületes ember vala..." Megyek tovább. Olvasom a sírfeliratokat. Itt-ott még fényes aranybetűk — távolabb csak a helyeik maradt meg. Ismerős neve: Fehér Károly, élt huszonkét esztendőt. Azután meghalt... igaz, egy durranással, hogy ne kártyázzék többé. Ott alszik Kádár Ilona is, alszik soká, végképp, tizennyolc éves korában. Szerelmi történet... — mondták az orvosok: megszakadt a szíve — dalolták a poéták. És ott vannak a poéták is. Az egyiknek cifra oszlop jutott, a másiknak egyszerű porfírlap. Olyanok csak itt is, amilyenek az életben valának. Eszembe jut, hogy az Akadémiából kísérték az elsőt... A Rókusból a másodikat. Am az orvosok is ott fészkelnek, az ügyvédek is, s mellettök tanárok, tanítók, hivatalnokok, színészek, kereskedők, sokan, nagyon sokan... Kiestek a sűrű fasorból, vége az előkelőségnek... a Kerbán Ferenc sírja az utolsó. Nagy márvány... ápolt kertben sok virág. Aztán az özvegy régi koszorúja. A szalag odafagyott a halottas-kert talajához, odafagyott a múlt télen, nagyon hideg tél vala. Ám a felírás megmaradt, mintha kővé dermedt volna. Erre visz az utam nap-nap után. S olvasom nap-nap után: „...Mert a szerelem erősebb a halálnál!" Megállok... az ápolt kerten, a sok virágon, eszembejut a Márta, a gazdagságban, fényben maradt, szerelmetes asszony. Úgy hallottam, hogy még egyre gyászol... látom gyakran, nap-nap után a temetőben; hoz a sírra sötétszín ibolyát, örökzöldet az örök szerelmes asszony. Csak itt, itt van jól, a csendességben a temetőben, amikor leborul a kert talajára, a gyönge teste össze sem gyűri a virágokat. Zokog, jajveszékel be a sírba: — Miért hagytál itt... Ferenc... édes... édes?... — Látom, mint hentereg, mint vágja körmeit a nyakába. Mint hasad egy apró félhold vérből a nyakán. Szép, még mindig szép, bár lesoványodott, bár beesett az arca. S itt volna vége a férje sírján, itt esnék össze, itt halna meg ő is, ha nem kísérné az első segéd. Szikár, hórihorgas legény; itt is, ott is egy-egy csomóban szőr az ar-