A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

SZOMORY DEZSŐ Séta a temetőben

can, mint fűcsomó az ugaron. Csitítja, csendesíti az asszonyt, aztán elvonja gyöngéden, s mennek haza karonfogva. Úgy megy Márta, mint a részeg, tántorogva a fájdalomban. Majd-majd leroskad, úgy van mindig, mintha most menne vissza először a Kerbán Ferenc hantja mellől. A hórihorgas, csúnya legény alig bírja a karját. Hanem azért csak mennek... mennek. A temető kapujánál kocsi várja őket... Aztán otthon újból megkezdi a gyászt. Az ablakai keletre nyílnak... keletre van tőle a Kerepesi temető. Hát ott áll az ablakában, oda sír keletre, oda jajveszékel, hívja, csalogatja édes szóval haza az ebédhez, csalogatja szerelmetes szóval haza az éjjelre. Még mindig kettőnek terítenek, kettőnek vetik az ágyat. És ezenközben egyedül, elhagyatva az asszony, ha fényben, ha gazdagságban is. Néha-néha úgy tetszik, mintha hallanám a sírását, amikor ott állok egyedül a Kerbán Ferenc örök kertje mellett... hiszen ide küldi az asszony, hát elzúg idáig tompán, mélységesen. Fáj ez a panaszlás... hát megyekel. Kijutottam a fasorból... íme, kevesebb fa, s több sír. Egész nagy mező behantolva... itt-ott még friss, zöldellő hantok, messzebb mintha sok-sok púp domborodnék a tágas talaj hátán. Elfelejtett halottak... maholnap szántani, vetni fognak felettök... s édes kenyér lészen az elporhadt testükből, bizonyára édes egy egész családnak. Szegényes, ferde fakeresztek... kit érdekel: ki van alájok temetve? Koldusok, proletárok, szegény diákok, lóvasúti konduktorok, kintornás asszonyok, apró gyermekek... Ám egy-egy sírhoz mégis el-eljárnak. Nap-nap után jön egy öregasszony, bepityereg gyermekes fuldoklással egy egész sor hantot. Úgy látszik, csak ő maradt meg az egész családból. Rak virágot, koszorút ide is, oda is... csinálja gyulladásos szemekkel, ráncos kezekkel a halottas háztartását... köszöntöm néha, visszaköszönt ő is. Hát e köszöntésekből, a vén szemeiből, a fonnyadt, színtelen ajkáról látom, hogy ugyanolyan érzése van, mint nekem. Elfogja az öröm, hogy él, míg olyan sok ember meg van halva, elfogja az édesség, hogy egészséges, míg olyan sok ember már nem is lesz beteg többé. Ma is a temetőben jártam, kószáltam a halott fővárosban, az előkelő márványoszlopok, családi sírok, szegényes fejfák között. S ma is csak ott voltak mindannyian az ismerős halottak s az ismerős élők. A munkások, az építészek, a búcsúztató pap, a kertész, az őr, a temetőnek őre, az öregasszony, a fiatalasszony, Kerbán Ferenc özvegye. Sohasem láttam ennyire lesújtva. A hórihorgas legény, az első segéd csak úgy cipelte... alig, alig bírta már. A nagy koszorúkat is ő hozta, s ledobta a sírra... láttam, hogy haraggal, elfojtott dühvel dobja le. Aztán láttam, hogy néz jobbra is, balra is, alig jár ember a temetőben. Nem látott senkit, úgy tudta