Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

„DE ÍME, A SZOCIALIZMUS NAGYON ELHATALMASODOTT NÁLUNK"

Kóbor Tamás himnusza az újságíró-mesterségről [Negyven esztendős írói jubileumának ünnepségén a felköszöntő és munkásságát méltató beszédek után állt fel szólásra Kóbor Tamás.] Percek teltek el, amíg szóhoz juthatott. Belefogott a beszédbe, de majd' minden mondatát viharos tapsvihar szakította meg, amely egyre fokozódott és a beszéd végén szinte elementáris erővel csattant föl. Kóbor Tamás a következőket mondotta: — Egészen biztosan tudom, hogy ez a díszes gyűlés és amik elhangzottak, a magasztaló és elismerő szavak rólam szólanak, mégis a bizonytalanság érzetével állok itt, mintha nem nekem szólanának. Egy hosszú élet, egy hosszú munka után nem tudom magamat azonosítani azzal, aki ezt az életet végigélte, ezt a munkát elvégezte. Csakugyan én volnék az? Kollégáim serege engem illet ennyi szeretettel és dicsérettel? Boldog menyasszonyok tudnak így nem hinni boldogságukban. Valóban én vagyok én? Ismerem magamat életem minden változatán keresztül, de erre a mostani helyzetemre nincs példám. Sohasem voltam jubileumon, mely nem másokat tisztelt. Ez a mostani egészen kivételes, egészen a maga nemében való. Én volnék a központja? — Ez a nagyszabású manifesztáció elveszi tőlem a szerénykedés jogát. Nem becsülhetem kevésre azt, amit a magyar sajtóirodalom e testülete oly sokra taksál. A jóhiszemű, szépet és nagyot akaró ember boldog alázatosságával veszem tudomásul, hogy meg vagytok velem elégedve, és tisztelettel köszönöm ezt a véleményeteket. {Nagy taps.) — És köszönöm, hogy az első szót az ünnep mai napján Hozzátok intézhetem, pályatársaimhoz jóban és rosszban, akikkel együtt ugyanazzal a szerszámmal dolgozom, akik a szakmabeliség beavatottságával ott is megérthetnek, ahol mások félreértenek. Hogy mondhatnám másoknak az affektáció látszata nélkül, hogy e jubileum keretében nem ismerek magam-