Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

„DE ÍME, A SZOCIALIZMUS NAGYON ELHATALMASODOTT NÁLUNK"

ra? De Ti ugyanezt az életet élitek, Ti tudjatok, hogy hivatásunk időtartama mindig csak egy nap, amely befejezett egész élet, ha akárhány év követi is. Mindennap befejezzük munkánkat, mindennap új munkát kezdünk, és ezen a napon túl fekete fal meredezik elénk, amely csak akkor tágul egy napra valóban, ha a main már keresztüldolgoztuk magunkat. A bányász a föld gyomrában térben halad úgy előre, mint az újságíró az időben. Mindig egy nap, és sohasem az a kor, amely a napokból összerakódik. Nincsenek holnapjaink, nincsenek éveink, mint más munkának. Mi egyes kalárisokat esztergályozunk, de gyöngysorba más fűzi őket. Fiatalon hajlunk a papiros fölé és évekké össze nem rakódó napokat élünk örök azonosságban, mindig csak egy nappal idősebben, de nem öregedve. S egyszercsak megkondul a harangszó: sihtváltozás! És visszafelé tekintve látjuk azt a hosszú utat, amelyet megtettünk, mindig falat vájva magunk előtt. Mit? Negyven év múlt el azóta? Talán a fiatal haj is elhullott, talán meg is őszültünk, talán meg is rokkantunk. És ha tükörbe nézünk, más arc mered félénk, mint amely az azonos munkanapok sorának kezdetén rajongva hajolt a papiros fölé. Én sem éltem végig ezt a negyven esztendőt, mely letagadhatatlanul az enyém. Sok minden történt a világgal, gyászosan tudom, hazánkkal, sok barátom nyugszik haló porában, de énvelem nem történt semmi. Nap-nap után ugyanaz az élet. A műhelyben dolgozva és a klubban kártyázva, vagy sakkozva. Nem jártam sehová, nem volt társadalmi érintkezésem. Nem volt és nincs más, mint a nap, mely megmunkáltán belepergett a kész munkák kosarába, és vitték a lemurok a múlt raktárába. — Ti, öreg bajtársak, megértitek az élet tragikumát, hogy az évek nem oszlanak napokra és a napok nem tevődnek össze évekké. Az ember örök fiatalon él — mily dicső jutalma a nagy munkának! —, és egyszerre öregen ébred — mily súlyos fizetség a dicső jutalomért! S Ti, fiatal bajtársak, értsétek meg, hogy amíg meg nem rokkantunk, csupa fiatal kollégátok van, mígegyszerrecsak hirtelen megdöbbenéssel értésetekre nem adják, hogy Ti is öregebbek lettetek. Ne tartsátok hát paradoxnak, amit első szavammal mondtam: a mai ünnep ünnepeltje én vagyok, de nem ismerek magamra, mert tisztára újságíróéletet éltem. — Nincsen ennél lemondóbb és szebb. Ez a mesterség nem foglalkozás, mely után az ember a magáé, nem hivatás, melyet életében betölt, hanem az egész élete. Nem belőle élünk, mint a méh a mézből, hanem neki élünk, mint méh, mely mindent, amit viaszban és mézben fölszedett, elvisz a kaptárnak s azonnal lerakja. Nekünk nincsen munkaidőnk és nincs szabadidőnk, nekünk csak sarkallásunk van. A szerelmünk is téma, a szenvedésünk is tapasztalás. Hogy sorvaszt ez a magánélet-nélküliség, hogy erősít ez a csak hivatás-élet! Nem szűnünk meg soha újságírók lenni, ahogy más