Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

karaktere van. Aztán nézem a mai fészeknek nyugtalan eleganciáját, ahol minden szék hivalkodik a maga cifraságával, ahol minden egyes bútordarab konkurál a másikkal. Minden olyan dekoratív, a szemnek, és nem a kényelemnek való, mintha nem arra való volna, hogy kényelmet nyújtson, hanem arra való, hogy a látogatás néhány percére látnivalót nyújtson a szemnek. S valóban, az embernek nincs is kedve, hogy néhány percnél tovább időzzék ottan. Az az érzetem, hogy minden lakásnak megvan a maga külön levegője, szinte azt mondanám — lelke van. Az ember a saját egyéniségét érvényesíti a lakása berendezésénél, nyilvánulnak ebben az illető ízlése, különböző hajlamai, sőt, a hangulatai is. A berendezés pedig szintúgy hat a levegőre, valami sajátságos érzéki csalódás útján a szenzitívebb ember, mintha valami határozott, karakterisztikus illatát érezné. Nos, az az otthonos, marasztaló, kissé dohos levegő, amely a régi bőrpamlagos szobát töltötte el, helyet engedett a színektől átitatott, nyugtalanító, staatsvizites levegőnek, a zsúros levegőnek, melyben nem a meghitt, bizalmas jó barátok lélegzete vegyül össze, hanem az ismerősöké, akik udvariasan visszaadják a látogatást, s akik a jövő héten fogják magukat revanzsálni azért a csésze teáért, amelyet e héten kesztyűs kézzel és a kényelmetlen apró fotelben feszes derékkal ülve ittak meg. Kávéházi asztalnál Hermann Lipót rajza „... úgy érzik, hogy a toalettjük most tökéletes. "