Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Olyan visszás ott látnom azt a szép hölgyet szép leányaival a Reitter kávéház női termében, és mégis oly természetesnek találom, hogy nem ül otthon az ő selyembudoárjában. Az a selyembudoár nem otthon, még csak nem is tartózkodóhely. Be van rendezve a világ számára — ha jön valaki, legyen mutatós a lakás. Keltse a látogatóban a gondatlan, kényelmes jólét benyomását, csakúgy, ahogy a kalapja és utcai toalettje úri voltának kimutatására való. Mert urak vagyunk valamennyien. Mióta megszűnt a rang szerint való öltözködés kényszerűsége, és az egyenlőség elve diadalmasan megalapította az új érát, egyenlőképpen urak vagyunk valamennyien, akik nem kalapáccsal vagy kapával szerezzük meg kenyerünket. Ki van adva a jelszó, hogy a műveltség az, ami előkelővé tesz; igen, de a műveltség nem szeret kartonruhába öltözködni. Végigjárva az utcán és végigbámulva a divatos, elegáns női toaletteket, az ember nem képes előkelőség dolgában különbséget találni közöttük. Nyolcszáz forint évi jövedelmen felül nincs különbség a városi emberek között — külsőleg. Es a külső eleganciához tartozik a kávéházi uzsonnázás. A maga húsz krajcárján ottan épp akkora úr az, akinek csak húsz krajcárja van, mint az, akinek húsz milliója van. Ugyanabból a bödönből merik ki mindnyájuknak a fagylaltot, ugyanegy asztal mellett ülhetnek, és a pincérek egyforma tisztelettel szolgálják ki. A női terem plüss-székcin ülve úgy érzik, hogy a toalettjük most tökéletes. A nőknek valami sajátságos vágyuk van a nyilvános helyeken való tartózkodásra. A legszelídebb, a legháziasabb asszony is ünnepnapnak tekinti, ha a férjével valamely vendéglőben vacsorálhat kényelmetlen feszes ülésben, kalappal, kesztyűben, és az étlap rossz ételei közül találomra kiválasztva a legrosszabbat. Nos, az is a toalett kiegészítéséhez tartozik. Öntudatlanul megvan bennük a vágy, hogy mutassák magukat valami olyan pózban, amely előkelőségre vall, amelyben sokan látják. Ilyenkor nem is szólnak a szokott hangjukon, nem is azt mondják, amit mondani akarnak. A pincérnek bizonyos suttogó, fáradt hanghordozással osztják parancsaikat, s férjükhöz egy specifikus vendéglői elkényszeredett fejtartással hajolnak az asztal tábláján összekulcsolt kezekkel, és arcukra a nem természetes komolyság vagy egy affektált mosoly ül. Akik sűrűen vacsorálnak vendéglőben, azok nem mehetnek haza fekete kávé nélkül. Betérnek a kávéházba, ahol unottan és figyelmetlenül lapozzák keresztül az illusztrált újságokat, aztán a jól eltöltött estének tudatával, de nem érzetével, mennek haza, ahol két meghívott jó barát társaságában sokkal jobban vacsorálhattak és sokkal jobban mulattak volna.