Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

most is látom őket egyszerű hajfonataikkal és fehér kötényükkel, amint az ablak mellett ülnek és varrogatnak. S volt idő, hogy megelevenült a fekete pamlagos fészek, és ilyenkor a kávéscsészék lekerültek az almárium tetejéről, s én az egyik leány ölében meghúzódva hallgattam azt a pergő, jókedvű beszélgetést, a kávéskanalak otthonos csörömpölését. Istenem, olyan szép délutánok voltak azok, s úgy örültünk nekik már előre is, én is, az úrasszony is, a fiatal leányok is. Azóta sok idő múlt el. Az a jóságos öregasszony régen el van temetve, azok a fiatal leányok szép eladó leányok, boldog anyák lettek, és én megnyúltam; bársony helyett angol gyapot a kabátom kelméje, és keresem, keresem ebben az új világban annak az otthonos, fekete pamlagos szobának a levegőjét, és nem találom meg sehol. A fekete pamlagot rég megette a szú, de az a barna almárium még létezik. Az idősebbik leány őrzi kegyeletes ereklye- és érdekes bútordarabként. Ott áll az ő szalonjában virágos, rokokó selyemfotelek, ezüstös kandalló, apró ébenfaasztalkák társaságában. A fiókjai titokzatosan csukva vannak, mintha ott volna elzárva a holt nagymama emléke, de a tetején drága porcelánvázák, apró, herendi csecsebecsék és egy óriás, kifeszített japáni legyező. Az ablakközökben fehér vánkosok, a muskátlik helyett az egyik sarokban óriási kaktusz, kanárimadár helyett egy zöld papagáj, és a nagymama nagy karosszéke helyett egy elegáns, fekete zongora. Az a jó öregasszony, ha feltámadna, azt hinné, hogy a leánya szalonja olyan, mintha királynőé volna. Pedig, haj, azok a jól kamatozó, biztos kötvények rég nincsenek a barna almárium fiókjában, annak a szolid, folyton növekedő jómódnak régen vége van. Az eladó leánynak nincs hozománya, a család a férj szűk tisztifizetéséből él, s egyre szaporodnak a látogatások, melyek számára a nagyságos úr nincs otthon. De sem a családon, sem a háztartáson nem látni ennek nyomát. Derült előkelőséggel fogadják vendégeiket, ilyenkor az apró ébenfaasztalok megtelnek ezüst gyümölcstálakkal, finom, sévresi findzsákban párolog a téa, vagy magas lábú, csiszolt üvegtálcákon olvadoz a fagylalt. Az asszony tunya szabású selyempongyolában, a leányok kedves, virágos háziruhában pompáznak — fehér kötény nélkül. Olykor élénken, metszően nyilatkozik meg előttem a múlt és a jelen ellentéte. Az elegáns szalonnal egyetemben látom a régi, nagymamái fészket, melynek levegőjében ez a kedves, előkelő hölgy fölnőtt, s kérdem magamban: hogy válhatott abból a fehér kötényes leányból selyempongyolás asszony, hogy jutott ez az asszony ahhoz az ízléshez, mely most az ő háztartásában nyilvánul? S ilyenkor érzem annak a régi, udvarbeli szobának a levegőjét is, amelynek olyan barátságos, olyan otthonias és békességes