Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Elegáns, nagyvilági hölgy toalettjében ül az ő tiszta trónusán egyre csak elegáns urak hódolatát fogadva, pedig cselédkönyv alapján foglalhatta el helyét, és lakik egy szegényes, sötét szobában rongyos édesanyja, mezítlábos kis testvéreivel együtt. Valóságos két életű teremtés, akit a külső, nappali fényes máz eleinte égetett, később megszokta, végre uralkodott rajta. Az ő tulajdonképpeni légköre, melyben fölnevelkedett, kartonruhában, rongyos cipőben s szegényes táplálék mellett, lassanként nyűggé válik s iparkodik szabadulni. A jólét csábítása erős, a kísértés még erősebb, s mielőtt a tapasztalatlan, zöld fiúk közül ő szedné áldozatait, maga esik áldozatul egy tapasztalt Don Juan praktikájának. Az ő mosolygó szép arcukba nézve, az ő léha beszédüket hallgatva nem tévesztetem meg magamat a kacagó bűn külső szemérmetlensége által. Ezekben a kasszákban, díszes toalettekben tulajdonképpen a szegénységnek egy-egy szegény hajótöröttje ül, s ez a kacagás, ez a frivol szemjáték voltaképpen csak a színes függöny, mely egy-egy tragédia végső jelenete után legördül. Az ő diadala katasztrófa, az ő győzelme a férfiak fölött szinte bosszú. Végzetes pusztításokat visz véghez a modern élet erős erotikus irányzata, s hatása messzire túlterjed a kávéház tarkatapétás termein. Azok, akik ott bent ütötték föl tanyájukat, egyre szaporodnak, s beviszik gondolkodásukat, szenvedélyüket a színházba, a vigadóba, sőt, a családokba is. Megmételyezik a férfit, kivel érintkeznek, és sivár, erotikus leheletük megmérgezi a nőket is. A családi tűzhely egyre veszít az ő poéziséből, életcélból erkölcsi Robinsonok menhelyévé lesz, s a nők is el-elhagyogatják a családi négy falat, melyet elhagyott az ő géniusza, és áramlanak a díszes kávéházakba, a mindenek otthonába, ahol pálinkás üvegek között egy szép elveszett teremtés szimbolizálja a nő diadalát a nőiesség fölött. VI. Női termek Valamikor régen, amikor kicsi bársonyruha volt álmaim tárgya, gyakran fordultam meg egy öreg úrasszony házában. Kanárimadár zengett az ablakban virágzó muskátlik rengetege között, rikító fehér csipkefüggöny szűrte tisztára a városi porfelhőkön kcresztiiltűző napvilágot. Emlékszem egy fekete bőrpamlagra és egy ósdiformájú világosbarna almáriumra. Emlékszem az öreg fehér hajára és mosolygó, jóságos arcára, melynek redőtlen simaságát, üde piros színét akkoriban is bámultam. És a kanárimadár csattogásával győzelmesen vetekedett két fiatal leány hangos kacagása. Még