Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

SÁNTA GÁBOR „A kiábrándult urbanitás poétája"

den bizonnyal a húszesztendős írói jubileum elismerő ünneplése inspirálta.) A Hamupipőke Onagyságá-ban a Ki a ghettóból című regényben is szereplő együgyű Stadler-lány, Emma és az éhenkórász hegedűművész, Löwinger Dávid házassági kálváriáján keresztül az író egy újabb kitörési kísérletet ábrázol a budapesti zsidónegyedből. Azonban e műve sem gettóregény, miként Kóbor egyetlen munkája sem illeszthető igazán Wassermann, Zangwill, Juskevics és Asch regényeinek sorába. Kóbor Tamás nem hőseinek zsidóságára helyezi a hangsúlyt, hanem szegény és kiszolgáltatott vagy tehetős és befolyásos voltára. Kora Budapestjének problémái foglalkoztatták, és az ezeket bemutató történetekhez keresett életszerű, közismert figurákat, többnyire természetesen olyanokat, akiket a saját környezetéből maga is jól ismert. Róluk általában legfeljebb csak sejthető zsidó voltuk, így ennek erőltetett szem előtt tartása könnyen félrevezetheti az értelmezést. Halmi Bódog találóan fogalmaz, amikor megállapítja, hogy „ez a két regény, Kóbor Tamás vívódásos gyermekkorának színes keresztmetszete a legtisztább alkotások közül való. Nincsen bennük semmi agitációs lendület, csupán Kóbor Tamásnak hitéhez és hagyományaihoz való szilárd hűségét dokumentálja". A Budapest-ciklus feléledésétől folytatást váróknak azonban csalódniuk kellett. Kóbor Tamás — hiába volt jelentős sikere a Stadler család történeteivel — nem írta tovább a regénysorozatot. Társadalmi körképe éppen úgy félbemaradt, mint Bródy 49. Halmi Bódog: Kóbor Tamás, az író és az ember. Bp., 1935. 29. old. Sándoré és Justh Zsigmondé. A miértre nehéz kielégítő magyarázatot adni, hiszen Kóbor rendelkezett a feladathoz szükséges tehetséggel és szorgalommal. Talán az elszántság hiányzott belőle, vagy még inkább a hit, hogy az újabb században érdemes még úgy társadalmi regényt írni, ahogyan ő gondolkodik a városról, az emberekről és a prózáról. Persze a későbbiekben megjelent regényeinek cselekménye is részben vagy teljes egészében a magyar fővárosban játszódik. Az Aranyhajú Rózsika (1912), A halai (1918), a Pók Ádám hetvenhét élete (1923) és a Hamlet az irodában (1934) egy-egy életformának— a proletárénak, a tudósénak, a művészének és a hivatalnokénak — a bemutatása, és bennük az író szemléletes képet rajzol arról, hogy az ábrázolt körülmények között miféle élet élhető Budapesten. Ezek a művek már nem az 1900-ban elindított, nagyszabásúnak ígérkező, abbamaradt, majd újrakezdett Budapest-ciklus részei, hanem annak a magyar fővárosra koncentráló irodalmi életműnek a nagy időközönként született utolsó állomásai, amely a Muzsika és parfüm című regénnyel kezdődik és a Hamlet az irodában cíművel zárul. E kettő megjelenése között negyven esztendő telt el. Négy évtized, amely mind Budapest, mind Magyarország történetében jelentős, máig ható változások időszaka volt, és amelynek tanulságos dokumentumai a Kóbor Tamás nevével fémjelzett Budapest-regények. Az irodalomtörténet számára pedig érdekes tanulságokkal szolgálhat ez az igére-