Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

„DE ÍME, A SZOCIALIZMUS NAGYON ELHATALMASODOTT NÁLUNK"

Károlyi Imre szava szerint a keresztény társadalom rálépne ezekre a pályákra. Ez nem antiszemitizmus, ennek a zsidóság részéről nincs is akadálya, hiszen tudott dolog, hogy bankok, vállalatok szívesebben látnak keresztény tisztviselőt, már azért is, hogy ne fessenek annyira zsidóul. Még egyszer konstatálom a közgazdasági zsidó befolyásról: mindig nem zsidó, hanem országos törekvések és keresztény irányítók rendelkezésére állt, nem mint úr, hanem mint szolga. Hadd mutassam ezt ki a zsidó sajtóról is, mely — ismétlem — csak a napszámosaiban zsidó, a céljaiban és irányaiban éppúgy, mint a közigazgatás, a politikai vezérek uralma alatt áll, akik nyilvánvalóan megint nem zsidók. Már most értem, hogy mivel a destruktív irányzatok közvetlenül a sajtóban konstatálhatok, tehát a sajtót látják destruktívnak, s mivel munkásai többsége zsidó, hát a zsidókat látják annak. De méltóztassanak csak egy kicsit végigtekinteni a magyar politikai élet néhány évtizedén! A Tisza Kálmán elleni csatákat, mikben a legerősebb fegyver mindig a korrupció, a panama és a választási visszaélés volt. Hogy vadult cl ez a nízus Bánffy Dezső alatt, hogy züllött cl a parlamenti erkölccsel együtt az igazságosság szempontja a kritikus obstrukciók folyamán, amik alatt már puszta időfogyasztás céljából botrányokat, leleplezéseket egymásra halmoztak. Hadd emlékeztessek a Tisza István elleni vad hajtóvadászatokra, miknek révén tisztán Tisza István megbuktatására használták föl a demokratikus jelszavakat, majd az úgynevezett pacifizmust. Ha végignézzük ezt a sort, akkor a parlamentben és a közéletben látják megszületni a destruktív motívumokat, s az ottani folyamatot kísérte vad lármával a sajtóbeli zenekar. A végzetes fakciózus ellenzékiség, szemben egy megdönthetetlen többséggel, vetemedett ezekre a demoralizáló eszközökre, s minden „zsidó" lap, mely ebben a munkában résztvett, egy-egy közéleti vezérférfiú intencióit szolgálta vele. Megint nem arra akarok kilyukadni, hogy tehát a nem zsidó politikus a bűnös a közerkölcsök lerontásában, csak arra, hogy a sajtó nem az az önelhatározású hatalom, aminek nézik, s a benne rejlő zsidó erő nem irányít — hanem engedelmeskedik. De akaratlanul is rákényszerülök a következtetésre, hogy ha tisztább erkölcsöket, szolidabb fejlődési tempót, konszolidációsabb sikert akarunk, akkor az egész közéletet kell átreformálnunk, nem csupán a sajtót. Ha a közélet megmarad a réginek, a sajtó nem változhatik meg. Ha megváltozik, hozzá kell nemesednie, akár zsidó, akár nem. Az is plauzibilis, hogy a zsidó újságíró fajiságánál fogva inkább hajlik a destrukcióra, s erre nagyobb tehetsége van, mint a nyugodt magyar temperamentumnak. A faji kérdésre még vissza fogok térni, ezúttal elfogadom a tételt, mert egyszerűsíti a kérdést. Ha a zsidó újságírónak a destrukció az