Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

— Mi volna akkor? — Akkor? Hej, ha már nagy lány volnék! Akkor én is húst vacsoráznék és kalap volna a fejemen, s minden nap más szeretőm volna. — Az megver. A ceruzás lány rábámul. — Megver? — Igen, az anyámnak is volt szeretője, a Laci bácsi, aki pedig verte, és most is kidobott bennünket, mert már megunta. — Jaj, de szamár vagy — kacag a másik —, a te anyád csak összement egy ringyes-rongyos disznóval, de én szerető leszek, érted? Úri ember szeretője, aki megvacsoráltat, szép ruhát vesz és sok, sok pénzt ad. — Olyan jók a gazdag emberek? — Dehogy jók, csak finomak és szamarak, és bánni kell tudni velők. Szép a te anyád? — Nem tudom — motyogja bátortalanul a szegény kislány —, azt bizonyosan tudom, hogy nekem tetszik, és a Laci bácsinak is eleinte nagyon tetszett, mert akkor mindig volt mosása, és a maga pénzéből főzött. — Akkor nem szép és esze sem volt. Mert, ha szép lenne és esze volna, nem állt volna össze szegény emberrel. Mert a szegény ember pénzt kér az asszonytól, a gazdag ember meg adja a pénzt a lánynak. — Akkor én gazdag emberhez megyek. — Én is. O, én nagyon gazdag leszek, én tudok majd bánni az emberekkel. Annyi pénzem lesz, hogy még a takarékba kell raknom, mert otthon el sem fér. — Kérlek szépen, taníts meg a sírásra — könyörög a másik —, úgy szeretném, ha megint lakásunk lehetne! — Majd, ha fagy! Azt hiszed, az úgy megy. Mi lennék én, ha minden rongyos lány ceruzát árulna! Állj ki az utcára és kéregessél! Nem lehet mindenki ceruzaárusnő. Ezzel a fekete kislány gőgösen felhúzta a vállát és faképnél hagyta a gyámoltalan másikat. Ez csüggedten, de káprázó aggyal bandukolt vissza a sötétbe. Amit hallott, az tündérmese volt. Hogy az a másik még ott fog ülni a gazdagok között és sok pénze lesz, s ő nem teheti, mert nincs ceruzája és tán nem elég szép. Amikor a padhoz ért, ahol anyját hagyta, megijedt. Egy idegen árnyékot látott a padon.