Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Nos, ez a nagy emberbaráti, erkölcsi és szociológus tévedés. Első pillanatra látni, hogy ez a roppant humánus drákóiság egy ujjal sem nyúl ahhoz, ami ebben a nőkérdésben azt a társadalmat is károsan érintené, amely a mai jogérzetet és erkölcsös jószívűséget teremtette. A leánykereskedés tilos, de azok az intézmények, amelyek e kereskedelmet létrehozzák, amelyeknek ez az árucikk kell, érintetlenül megmaradtak. S még elmésebb a másik szimptóma: a szabad akaratból árunak fölcsapás büntetlen marad, csak aki az erkölcstelenség papnőjének segítségére van, azt sújtja a büntetés. Persze, nehogy eszébe jusson annak az elveszett női osztálynak visszariadni attól a sorstól, amelyre a mai társadalomnak szüksége van. S ami még ennél is elmésebb: a leánykereskedelemnél a leány szabad akarata nem jelent semmit, nem ment semmit. Ellenben, ha a leány közvetlenül az ellen az úr ellen lépne föl, akinél közvetítő nélkül megromlott, a törvény összeteszi a kezét. Kényszerítette valaki? — Nem. — Tudta, hogy mit csinál? — Igen. — Akkor elutasítom, mert szabad akaratból szerelmi regényt élt át, ezért magának kell felelnie. Ebből pedig látnivaló: ez a liliomvédő állami moralitás nem hajlandó egyetlen férfit sem megfosztani egyetlen felelőtlen pásztorórától sem, s ezt a bűnös társadalmat egyetlen virágszáltól sem, mely mocsaras talajból fakad. Éppen csak a leánykereskedőt akarja sújtani, mert mesterségét piszkosnak tartja. Hiszen piszkos is, mint volt a rabszolga-kereskedőé. De ez ellen azt tették, hogy nemcsak a rabszolga-kereskedelmet üldözték, hanem megszüntették a rabszolgaságot is! A mi morális törvényhozásunk ellenben csak a közvetítést sújtja, s mindössze azt akarja, hogy a rabszolga maga találjon a gazdájára. Könnyebbség ez? Nővédelem ez? Azzal legyünk tisztában, hogy valameddig a szerelmi életnek szüksége lesz szerelmi árura, az elveszett lelkeket megmenteni nem lehet, de nem is kell. Ha volna bennünk őszinteség, elismernők ennek a bevett társadalmi szükségletnek az ellátását is foglalkozásnak, mely után a művelői élnek. Aljas, piszkos foglalkozás? Attól függ, ki űzi, attól függ, ki nézi. A grófkisasszonynak aljas és piszkos az edénymosogatás is, de akárhány földhözragadt szegény ember szent megdicsőülésnek s óriási szerencsének tartja, hogy a lánya Moszkvából száz rubeleket küld haza. De akár aljas, akár piszkos: tény, hogy a társadalomnak szüksége van sok, nagyon sok olyan nőre, aki erre az aljas, piszkos mesterségre szánja magát. Mármost miért ne teremtsen az a kínálati és kereseti ügy is magának közvetítést, mint akármilyen más foglalkozás vagy árucikk? Jobban megvan védve az a szegény, alávaló teremtés, ha nem tudja, hogyan kell a dologhoz hozzáfogni, ha e széles világban vagy a nagyvárosban cél-