Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

legutolsó, de a legutolsó sem jószántából éli ezt az életet, melybe belökték. Csak pár szóval mondom, hogyan kerültem ide, nem bánom, ha nem is hiszi el. Zeneakadémiába jártam s megtanultam hegedülni. Akkor még csak tizenöt éves voltam. Tizenhat éves koromban a színésziskolába kerültem, rajongtam a művészetért. De az egyik tanárom bezárkózott velem az irodában s kényszeríteni akart, hogy a szeretője legyek. Különben nincs haladás, mondta. Kiugrottam az ablakon. A színészettel tehát leszámoltam, a művészettel is. Gondoltam magamban: aki tisztességes akar maradni, az maradjon a polgári úton. Egy évig jártam a kereskedelmi kurzusra és megtanultam a gépírást. Nagy nehezen állást kaptam egy rőföskereskedésben. A főnök családapa, eladó lánya is van, a fizetésem pedig huszonöt forint volt havonta. Ezért reggel nyolctól este nyolcig ültem a boltjában, egy rács mögött és kopogtam, hogy az ujjamba állandóan beállt a görcs. De ez nem elég, az [az] undok ember annak fejében, hogy megdolgoztatott engem, egyebet is akart. Mert, ha nem, elcsap. Kap ő olyan lányt is, aki ezt is megteszi neki. Szó nélkül odébbálltam. S azóta akárhová fordultam s kínáltam a munkámat, mindenütt ehhez a föltételhez fűzték. Hát nem becstelenség ez? Volt egy fiatalember barátom, aki szerelmet vallott s ígérte, hogy két év múlva feleségévé tesz. De addig éljek vele úgy. Mikor azt mondtam neki, hogy én is szeretem, s szívesen várok reá akármeddig is, de tisztességben, becsülettel, akkor elpárolgott, mint a kámfor. Hazugság! — kiáltottam akkor. — Az emberek megkívánják tőlünk a tisztességet, de nem engedik meg, hogy tisztességesek legyünk. S otthon bántottak, hogy én milyen megférhetetlen vagyok, sehol meg nem tudok maradni, elijesztem magamtól az embereket. Jól van, majd édesgetem magamhoz az embereket, de nem úgy, hogy a becsületem fejében engedjenek engem dolgozni, hanem nyíltan és tisztán, és fizessenek meg azért munka nélkül. Hát így volt, s hogy elhiszi-e, az már nekem tökéletesen mindegy. Erre nem tudtam felelni. Sokáig hallgattunk. ÉN: És jól esik így élni? O: Néha igen, néha nem, csakúgy, mint akármiféle élet mellett. A pezsgős vendégek ritkák, és ez nagy kár. ÉN: Hány éves most? Ő: Huszonöt. ÉN: Pedig alig látszik tizennyolcnak. O {kacagva): Hja, a rendes élet megóvja az ifjúságot! (ín: Kóbor Tamás: Munka. Bp., 1909. 219-229. old.)