Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

többe egymást. Az igazi történetét úgysem mondaná el, arra a regényre pedig, amit ilyen esetekre készen tartogat, igazán nem akarom magát kényszeríteni. {Koccintunk.) O: És, ha magának mégsem hazudnék? ÉN: Édes Istenem, az igazság is hazugság, amikor nem hisszük el. Aztán olyan egyformák azok a regények, az igaziak is, amiket maguk kitalálnak, vagy amik magukkal megesnek... Egy vőlegény, akit szeretnek, egy fiatalember, aki elcsábítja, a szülők, akik eltaszítják — esetleg a gyermek —, vagy válás a férjtől — igazán még a valódi történetek sem érdekesek. O: És, ha azt mondanám, hogy mindebből nem történt semmi, hanem azért vagyok ilyen, mert szeretem a vidám életet? ÉN: Akkor a szeme közé nevetnék és azt mondanám: szegényke! O {bizonytalanul): Nem hinné el? ÉN: Legkevésbé. O {kitörőkeserűséggel): És mindenki elhitte, az is, aki tudhatná, hogy nem igaz! ÉN: Tehát egy férfi! O: Nem, az apám, az anyám, mind, akik ismernek és rámfogták, hogy a vérem, a könnyelműségem, a munkaiszony... O, milyen komiszak azok, akikhez az ember tartozik! ÉN {megdöbbenve): Nyugodjék meg! O {mosolyogva): Igaza van, hiszen maga mulatni akar. ÉN: Dehogy, ismétlem, tisztán a maga kedvéért vagyok itt. Igyék egy pohár pezsgőt, aztán elfelejti, ami bántja! O {iszik): Nem felejtem el, de igaz, hogy ilyenkor nem bánt. Maga, látom, csakugyan ismeri ezt a mi életünket, s nem is lehet önnel semmi célom. A szépségemmel meg nem hódítom, [a] beszédemmel le nem kötöm. Leült velem, mint ahogy megállna a majomketrec előtt. Milyen semmik is vagyunk mi a férfiak szemében, mi, akikért a hitványabbja tönkreteszi magát! ÉN: Honnan szedi ezt a beszédet? O: S akiknek a derekabbja tönkretesz bennünket. Avagy, ha nem itt ülnék, ha nem tudná, milyen olcsó vagyok, ha tisztességes volnék és a becsület útján akarnék járni, magának nem volna nyugta, amíg el nem szédített, ki nem fosztott és tönkre nem tett volna. Nem igaz? Maguknak, szolid embereknek tiszta víz kell, hogy bemocskolják. ÉN: Meg vagyok lepve, kedvesem, ez mintha csakugyan igaz volna! O {iszik): Igaz is. Lássa, az imént nem akarta, hogy elmondjam, miképpen jutottam ide. Akkor bántott, mert ön jól, tisztességesen viselkedett irányomban, és attól fölfrissültem. Most nem bánt már semmi, mert tudom, hogy lenéz. De mondhatom magának, hogy nincs igaza. Nem vagyok a