Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

borús homlokkal elgondolkodott: bizony, igaz, ha elkészül a Tavasz, az öreg festőnek nem lesz többé szüksége Paulára, és úgy szétfoszlik a mesés jólét, a zöld garnitúra meg a maszatos, tót cseléd, ahogy rajok jött. — Takarékoskodni kell — szólt félig magában. Paula kisasszony meg az ablakon bámult ki a sötét udvarra, melyet ellepett a februári hó. Tán a kezeivel babrált rajta — derekáról leoldódott az indiai sclyemsál s lassan lecsúszott a szép kreppruhán, le, a súrolt padlóra. Bányai úr a sált nézte egyre és küzdött magában: fölvegye-e vagy ne? így találta őket a kilenc órai harangszó, Bányai úr mohón kapott rajta, fölkelt s úgy távozott, hogy elfelejtett kezet szorítani Paulával. Egy kemény, márciusi este — a hó úgy tornyosodott a söpretlen utcában, mint december táján — Bányai úr előbb ért Dermákékhoz, mint Paula. Nyilván elkésett. Nyolc óra felé Dermákné kemény rendreutasítást helyezett kilátásba neveletlen leánynak, kilenc órakor már előkészítette a seprőt is, mert az már mégis hallatlan, amit ez a leány mivel. Bányai úr szinte bambasággal ült a székén s minden neszre az ajtó felé nézett. Mégis, kilenc órakor fölkelt és jó éjszakát kívánt. Amint átment a Nyugati Pályaudvar ültetvényén, az egyik hólepte padon egy hólepte alakot látott ülni. Nem ismerte meg, de a szíve megdobbant. Feléje tartott, félénken köszöntötte. Paula fölriadt, mintha menekülni akarna. De aztán konok hallgatással bámult maga elé. Bányai úr szótlanul nézte. Végre is félénken kezdte: — Késő van. Flallgatás. Újra nekidurálta magát: — Hideg van. Nem felelt. Csak reszketett minden ízében s összébbfogta a kabátját. Bányai úron meg erőt vett a fájdalom s ékesszólóvá tette. — Paula kisasszony, miért nem megy haza? Riadtan fordult tőle el a leány és reszkető ajakkal szólt: — A Tavasz elkészült. Ez a buta ember egyszerre nagyon okos lett, olyan okos, hogy a könny kicsordult a szemén. Nagyon szépen tudott most beszélni. — Régen készült el? Nem felelt mindjárt, csak ránézett azokkal a gyönyörű, nagy szemekkel, amelyekről a Tavaszt festették, s midőn elfeketült előtte minden, mintha magában volna, mintha nem is a férfi kérdezte volna tőle, susogta: — Már régen, nagyon régen. — És — most már nem jár oda? — Nem.