Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Soká hallgattak. Bányai úr csizmáját nézte s jobban a nyakába csavarta kendőjét. Majd a fejét himbálta jobbra-balra, mint akinek a foga sajog, s csak annyit tudott mondani: — Természetes, természetes. Nagy, tehetetlen fájdalmában megtörölte szemeit, kivette zsebéből a pipát, majd visszatette, újra kivette, végre mintha eszébe jutott volna valami, végigsercegtette a gyufát a skatulyán és rágyújtott. — Paula kisasszony, áldja meg az Isten! — szólt biztos hangon. Megfordult és elment. A hálótársai már javában aludtak, amikor hazaért. Csöndben, óvatosan, mint máskor, kinyitotta kofferját, előkészítette másnap reggelre a forralót, vizet töltött a bögrébe, melléje tette a spirituszt meg a lisztrántást, aztán lefeküdt és az ágyban véges-végig lapozta az ő kedves regényeit, hosszan elnézegetve minden képet. A hajnal veresre festette a havas háztetőket, amikor elaludt a lámpája, ő pedig fölkelt. Öt óra volt. Meggyújtotta a spirituszt, a forró vízbe egy marék rántottlisztet szórt, megsózta és kész volt a levese. Feketekenyeret aprított bele s megette. Aztán rágyújtott a pipára és ment. Belement a dúló hóförgetegbe, durva sálját a füléig csavarva, szőrét hullajtott sapkáját a szeméig letolva. Küszködve a dühöngő széllel, úgy törtetett előre, s kemény gyaloglás után végre elérte a gyárat. Egy órát késett. A kapus összeszidta s nem akarta bebocsátani. Alázatosan könyörgött: a nagy hófúvás miatt késett. Beeresztették, de az egy órát lefogják majd a béréből. Valami dolga akadt a fúróműhelyben. Az óriási szíjak sisteregve szaladtak föl a plafonra az óriási transzmisszió-korongokon. Az egyik elkapta a karját s belelódította a szaladó kerékbe. Holtan húzták ki. (A Hét, 1896. január 19. 35-38. old.)