Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

amikor Bányai úr nagy küszködés után rá tudta emelni szelíd birkaszemét, haloványodott cl, s egy gyors mozdulattal félrekapván a fejét, kiosont a konyhába. Másnap azonban már ő is a régi, pajkos Paula volt, akiből csak úgy dőlt a kacagó tréfa arról, ami az atelierben történt. A festő úr, vagy ahogyan már bizalmasan otthon nevezték, az öreg Vass, teljes engesztelésül egy aranygyűrűt vett neki, szép zafírral a közepén, körülötte apró gyémántszilánkokkal. Megért huszonöt forintot, vagy tán még többet. III. A kötőgép most már nem kattogott oly szorgalmasan, mint azelőtt. A szorgalom eme hanyatlásával megnövekedett a kényelem is a házban. Egy maszatos, tót cselédet fogadtak s díványt vásároltak, zöld bevonattal s ugyanolyan fotelekkel. Midőn Bányai úr meglátta a garnitúrát, láthatóan megijedt, s erőszakkal kellett őt az egyik karosszékbe ültetni. De sehogysem lelte helyét, s ami világ kezdetétől nem esett meg, az most történt: Bányai úr nem azon ültében kelt fel kilenckor, melybe hétkor helyezkedett, hanem félórai csöndes lelki tusakodás után lopva áthelyezkedett a régi faszékre, melyet annyira megszokott. Paula kisasszonnyal is csak nagy félelemmel mert szóba állani, mert amellett, hogy lényegében egy csöppet sem változott, mégis félelmetesebbé vált azzal, hogy szinte úri módon öltözködött. Otthon is előkelő háziruhában járt, sárga kreppből volt, melyet az öreg Vasstól kapott, és egy kék, indiai selyemsált kötött a derekára, mely szintén ajándék volt. Dermákné azonban a régi maradt, őneki a selyempongyola nem imponált, a régi, korholó hangon pirongatta leányát, ha könnyelműen kacagott, s egyre kifogásolta viseletét az öreg Vassal szemben, akivel szerinte túlságosan tiszteletlenül beszélt. — Meglásd, egyszer úgy meg fogod sérteni, hogy elküld! Nem jó a szegény leánynak, ha elbízza magát. Jó lesz a virágárus-nyomorúságra gondolni, meg arra, hogy elvégre nem vagytok megesküdve. Erre a szóra mind a ketten összerezzentek: Paula is, Bányai úr is. Az utóbbin sajátságos nyugtalanság vett erőt s érdes hangon, melyen a nüánszok iránt nemigen fogékony Dermákné is megütődött, bökte ki a súlyos megjegyzést: — Aztán előbb-utóbb a leglustább festő is csak elkészül a két szemével! Nagy, kínos hallgatás következett be. Bányai úr ijedten kapkodta a fejét, kereste azt a kemény hangot, hátha visszafojthatná a torkába. Dermákné