Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)
,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"
— Itt van, megkaptam az első pénzt a szememért, jaj, mama, de szép is az olyan atelier! A mama kegyetlenül összeszidta, amiért el mert oda menni, s szidva, korholva szedte el tőle a pénzt. — ( üsak éppen a szemedet festette az a művész? Nem volt tolakodó? — Jaj, mama! — kiáltott elragadtatva Paula. — Olyan udvarias és finom volt, hogy ki se lehet azt mondani. Van is annak eszébe legyeskedni! Azt mondta: a festő olyan, mint az orvos, nem nézi az a nőt, csak a modellt. Akárha nem is élne. Mutatott is néhány viaszkisasszonyt, és azt mondta: „Lássa, gyermekem, ha nincs más, ezekről is festek." S Dermákné belenyugodott, hogy Paula minden délután átmenjen Budára s föstcsse három forintért a szemét. Bányai úr is áhítattal hallgatta a csodákat, miket Paula mesélni tudott a furcsa piktormesterségről, s hogy mennyi előkelő úrhölgy jár oda, meg grófok és bárók, sőt, a miniszterelnök is ottjárt, megdicsérte a Tavaszt s megkérdezte tőle, hogy hívják. Aztán az állát is megcsípte és azt mondta: „Kedves gyermek." — Természetes — köhentett közbe Bányai úr. Bányai úrnak mintha a dolog c fordulatja nem tetszett volna. Most már egyáltalán nem jutott szóhoz, a regényei olvasatlanul hevertek az asztalon, és Paula kisasszony, mint afféle műértő, aki festők közt forgolódik, fitymálva nyilatkozott a rikító mázolásokról, melyek bántják a szemét. Bányai úr erre is azt mondta, hogy természetes és búsan nézegette az olmützi boszorkányt, aki az elaltatott Richárd grófot a vállára vetve cipelte magával. A regényei képezték az ő hiúságát, ott fájt neki, ha bántották. Aztán meg nagyon megalázva érezte magát Paula kisasszonnyal szemben, aki három forintot keres meg egy délután, míg ő reggeli hat órától este hat óráig csak egy forint negyvenöt krajcárt keres. II. Történt azonban egyszer, hogy Paula felindultan rontott be a szobába, s haragtól égő arccal mesélte, hogy az a szemtelen piktor lefogta a két kezét s megcsókolta a nyakát. Haragjában fölkapta az egyik ecsetet, odarohant a Tavaszhoz és telemázolta a szemeit. A piktor meg volt rémülve, s kérve kérte, ne haragudjék, az egész csak tréfa volt. De ő nem hallgatott rá, elment s a pénzt se fogadta cl. Nem is teszi be hozzá többé a lábát! Bányai úrnak a vér az arcába tódult s örökké álmos szemében egy örömteli sugár csillant meg. Dermákné egy darabig kedvetlenül hallgatott, de aztán haragosan rátámadt a leányára:
