Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

— Oktondi vagy — szólt —, hiszen az nagyon lehetséges, hogy csak tréfált. Egy ilyen öreg úr, aki olyan, mint az orvos, és viaszbábúkról is fest, hogy vetemedhetnék igazán ilyesmire? De, persze, mindig mondtam, hogy a hiúságod majd egyszer romlásod lesz. Hogyne, a kisasszony mindjárt arra gondol, hogy szerelmesek belé! S otthagyja a jó keresetet meg tönkreteszi azt a szép képet, amelyen olyan sokat festett a szegény művész. Nem első eset, hogy Dermákné szemére lobbantotta leányának a hiúságát, de első eset volt, hogy Paulának megfájdult tőle a szíve, az arca belepirult s szeméből kibuggyant a könny. Első eset, hogy nem kacagva vitatkozott az édesanyjával, hanem duzzogva, dacosan vonogatta a vállát, s az ablakba húzódva pattogta: — Hát jól van, jól van. Özvegy Dermákné meg sokkal jobban volt azzal elfoglalva, hogy saját magát kapacitálja a nézetérc, semhogy a lányára figyelt volna. Nagy bőbeszédűséggel fejtegette, hogy annak a művésznek esze ágában sem volt rosszat akarni, éppen csak jókedvében engedte meg magának ezt a tréfát. Nem mondja, hogy meg kellett volna ezt engedni, de ilyen tragikusan sem kellett volna venni, hiszen, ha az öregember— hiszen öregember is, az apja is lehetne ennek a gyereknek — rosszban sántikálna, bizony nem pazarolta volna három héten keresztül a három forintokat, hanem első nap is megtette volna, amit most tett. És így tovább. A vége pedig a hosszú expektorációnak az volt, hogy Bányai úrhoz fordult: — Hát nincs igazam, Bányai úr? Bányai úr pedig nagy, részvevő szemeit egyre Paulán nyugtatta, aki karját az ablak fájára téve, ráhajtotta a fejét. Kínos köhögésbe fojtotta válaszát: — Természetes. Aztán fölkelt, pedig még csak fél kilenc volt, fogta a kalapját, odalépett a lányhoz és kimondhatatlan gyöngédséggel köszöntötte: — Jó éjszakát, Paula kisasszony — s oly becsületes melegen szorította meg a leány lehulló jobb kezét, hogy az fölkapta a fejét és hálásan nézett a hallgatag emberre. Másnap Paula szó nélkül akart távozni. Az anyja keményen rárivallt: — Hová mégy? Paula föl sem nézve felelt: — Munkát keresek. Az asszony dünnyögött valamit, azt, hogy nem volna-e jobb kibékíteni a piktort, de mégse merte megmondani. Mérgesen kiáltott utána: