Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

BEFEJEZÉS

lentmondásos hatását még alaposabban végig kell gondolnunk: nem elégedhetünk meg egy doktriner racionalizmus mereven elutasító gesztusával. Másodszor, meg kell különböztetnünk a historizálást mint védekező reflexet, az elnyomottak sajátos szemiotikáját a hatalmi célokat szolgáló, manipulatív historizálástól. A szétválasztás nem könnyű: függetlenségi eszme és elnyomó nacionalizmus a dualizmus-kori történeti szemléletben, védekezés és manipuláció az ötvenes évek felbuzdult hagyományápolásában is összefonódott, vagyis különböző történelmi korszakokban könnyítette is, nehezítette is a múlt és a jelen közti hídépítést. Ilyen mélygyökerű históriai gondolkodás örököseként, marxista történetírásunk elég könnyen elfogadtatta a történelmi jogfolytonosság sajátosságát, a folyamatosság és megszakítás dialektikáját. És azt is hamar megértette, hogy a jelen konfliktusai, a történelmi változások megélt tapasztalatai hozzásegítenek a múlt mélyebb megértéséhez is. Vitánk a historizálás rossz beidegzettségeivel van. Mindenekelőtt abban, hogy miként és mi végett kapcsoljuk hozzá a történelmit az aktuálishoz, a közéletihez. Kész helyzetek, kialakult struktúrák, meghozott döntések, hatalmi igények visszamenőleges igazolását tűzzük-e ki célul, vagy a múlt belső fejlődéstendenciáinak, szabályszerűségeinek és alternatíváinak kibontásával, elemzésével keressünk-e orientáló támaszpontokat a jelenkori választások megalapozásához? Miért unalmas gondolatilag, és miért olyan halvány még stilárisan is történeti publicisztikánk? Persze, különösebb nehézség nélkül összeválogathatnánk egy tucat magas színvonalú tötténcti esszét az elmúlt évekből, ezek azonban inkább kivételnek számítanak. A tipikus az, hogy a sajtó megemlékezéseit, a rádió és a televízió műsorait egyfajta kegyeletes pátosz, unalmas emelkedettség, ünnepélyesség, kikerekítő harmonizálás hatja át. Látszólag kézenfekvő a magyarázat: a történészek, irodalmárok a nagy nyilvánosság előtt jószerint évfordulók, emlékülések idején, jeles alkalmakkor szólalnak meg mint a haladó hagyományok őrzői. Nehéz is eldönteni, vajon az évfordulók kultusza indukálja-e a kegyeletes-kerekítő stílust, vagy a hagyományőrzői szereppel való azonosulás termi-e meg minden évben, minden hónapban a megnyilatkozás ünnepi alkalmait. A jubileológia természeténél fogva klaszszicizáló ágazat. Fő műfaja az emlékbeszéd, emlékcikk, emlékalbum, tónusa mindig a hétköznapiság, arányai a valóság fölött vannak. Jubileológia és polemikuskritikus publicisztika nyilvánvalóan antitézisei egymásnak. Mindez azonban csak az első látásra ilyen egyszerű. A stílus és a tónus beidegződöttségei ugyancsak a múltban, a hagyományban gyökereznek. Az ünnepélyességnek és a pátosznak objektív alapja van: a múlt tragikuma. A Duna-táj írói és történészei nem csupán élő kapcsolatban, rokonságban, de többnyire perben, haragban is álltak a történelemmel. Ha igaz, hogy hosszú korszakokon át a történelem maradt az egyetlen birtok, akkor a történetírás egyúttal birtokper is volt; folyamatos harc a fennmaradásért és egyenjogúságért. E szakadatlan peres viszony jól ismeri a vád-