Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

BEFEJEZÉS

problémafelvetése fogadó visszhangra. Kifejlődésének és megerősödésének egyik fontos feltétele tehát a tudomány és a politika egyrangú kapcsolata, egymást kölcsönösen ösztönző együttműködése. A kölcsönkapcsolat történelmünk hosszú korszakaiban nem volt sem egyenrangú, sem zavartalan. A modern történetírás születésekor mindenütt nemzetpedagógiai szerepet töltött be. A vezető réteg a történelmet példatárnak, a politikai pedagógia egyik tantárgyának tekintette; nem problémagazdag publicisztikát, hanem népszerűsítő agitációt, nem intellektuális izgalmat, hanem legitimáló nyugalmat várt tőle. Ez a szereposztás, illetve -vállalás nem kedvezett a színvonalas publicisztikának, ám demokratikus viszonyok között — radikális kritikával, baloldali antitézissel — korrigálható volt. Magyarországon azonban nem gyökerezett meg a polgári demokrácia: a századforduló idején az uralkodó nacionalista felfogással szakító ellenvéleményt, a történelmi ellenkép megformálását is korlátozták. Éppen akkor, amikor a történettudománynak egyre nagyobb szüksége lett volna a népi-nemzeti sorskérdések reális és felelős végiggondolására. Persze, a történeti publicisztika — tágabb értelemben: a történeti tudat — fejlődésbeli zavarai nem csupán az alkotó tudós és a politikai vezetés egyoldalú kapcsolataiból fakadtak. Az okok a hagyomány mélyebb rétegeiben gyökereznek. Számunkra a történelem több volt tudományos stúdiumnál, több a nemzetpedagógia egyik tantárgyánál. A kelet-közép-európai régió népcinek a hódoltság és függés hosszú századaiban a történelem, az irodalom, a nemzeti kultúra menedék is volt, el nem hódítható birtok. És vigasz is, majdan beváltható igények legitimációja. Amilyen erősen őrizte az élő nemzedék a múlt örökségét, olyan valóságevidenciaként élt a múlt a jelenben. Az idősíkok egymásbajátszásában a jelen gondjairól gyakran nem lehetett nyílt hivatkozással szólni, vitázni. Nálunk a történelmi valóság fejlesztette ki a történelmet keretül és díszletül felhasználó allegóriát, parabolát, maga a történelem adott a múlt politikai aktualizálásának, illetve az aktualitás igénye a vágyak visszavetítésének — a historizálásnak — bizonyos létjogosultságot. Ez a sajátos „történelemben élés" élesztette, ébren tartotta a történetírás iránti közérdeklődést és fogékonyságot, izgalmassá tette és könnyen érthetővé a historizáló vezércikket vagy a művészi parabolát. Fehér lepel, sejtelmes gyertyafény, a gyertyatartóval elválasztott, letakart fej, két gyászoló nőalak: mindenki tudta, hogy nem Hunyadi László siratásáról, hanem a nemzetéről van szó. Távol áll tőlem a historizálásnak mint „nemzeti módszernek" bárminő rehabilitálása. Fenntartom, hogy közgondolkodásunk historizáló hajlandósága jócskán elősegítette a vágy és a valóság egybemosását, melegágya volt az illuzionizmusnak és a mértékvesztésnek: mindenképpen akadályozta a tények tiszteletén alapuló kritikai elemzést, a korszerű tudományosság emancipációs törekvéseit. Az iménti gondolatsorral csupán két dologra kívántam felhívni a figyelmet. Először is arra, hogy közgondolkodásunk historizáló beidegzettsége maga is történeti jelenség, következésképpen el-