Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

BEFEJEZÉS

pecsétjét kívánja meg, hanem a szakma szabályainak, eredményeinek valamelyes méltánylását. És ha az imént azt hangsúlyoztam volna, hogy a kutatói és intellektuális elmélyülés nem elégséges feltétele a tudomány hatékonyságának, akkor most kiegészítem az ikergondolattal: a problémaérzékenység és felelősség, az írói-művészi intuíció és kifejező erő fontos, szükséges, de korántsem elégséges feltétele a jó történeti publicisztikának. Ahhoz némi forrásismeret és forráskritika, elemzőkészség, az extra Hungáriám-történteket, a párhuzamokat és eltéréseket is figyelembe vevő, egyetemes látókör is megkívántatik. A „vár-metaforát" topográfiai szempontból is ki lehet egészíteni. A szerkesztőség ablakából kitekintve egy-egy végvári öszszecsapás valóban az ostromlók és a várvédők párharcának tűnhet. A helybéliek azonban jól tudják, hogy a vár nem egységes, talán nincs is Vár, hanem várak vannak és szomszédvárak, vagy — legyünk szerényebbek — bástyák és ellenbástyák, bunkerek és fedezékek. A bástyák és bunkerek lakói belül szorgosak, de nem szívesen mozdulnak ki — béke évadján többnyire tiszteletben tartják egymás mezsgyéit és kompetenciáját. De vegyük csak közelebbről szemügyre az ostromlókat! Eltekintve néhány árva, kóbor lovagtól, akiért önmagában kard se mozdulna, rögvest kiderül, hogy a mezei hadak többsége is várlakó: ki egy rokonszakma, ki egy szerkesztőség tagja, vagy az írószövetségi várkezelőség valamelyik részlegének bajvívója. Tudományos közéletünk panorámáján végigtekintve, vajon nem találóbb-e interdiszciplináris erődrendszerről beszélni? Ez a helyzet különös felelősséget hárít a vitafórumokra, a szerkesztőségekre. Nemcsak pontos topográfiai ismereteket és nagy tapintatot kíván tőlük, hanem bizonyos szakmai gondosságot is. Az a tapasztalatom, hogy a szerkesztőségek aránytalanul nagyobb gondot fordítanak a politikaiideológiai gyomlálásra, mint a szakszerűség és pontosság ellenőrzésére. A szakmai pontatlanság, a félreértés bocsánatos hiba, olykor még a pangó vitaszellem serkentője is lehet. Csakhogy százszor bebizonyosodott már, hogy a szakszerűtlenség bátor vállalásából és mérges korrekciójából sohasem született színvonalas tudományos publicisztika. Elég baj az, hogy a szakpublicisztikai viták jórészét a megcsonkítotteltorzított idézetek helyreállítása, a félremagyarázott szavak és szándékok rekonstruálása tölti meg. A vitázok többnyire már a valóságfeltárás első lépésénél, az adathitelesítésnél ellövik a puskaport, s a vita érdeme szűkszavú tézisbe, címkébe szorul. Bizony, a szerkesztőségek sokat tehetnének a történeti publicisztika felnevelése érdekében, ha már a viták sarjadzásakor kigyomlálnák a rosszízű félremagyarázásokat, a torzító idézgetéseket, kiegészítenék az elharapott félmondatokat. Ha egy műfaj fejlődésében tartós satnyulás jelei mutatkoznak, akkor élnünk kell a gyanúperrel: a fejlődésbeli zavarok okai nem egyes egyénekben, nem csupán a tudományágban, hanem a működését meghatározó feltételekben is rejlenek. A történeti publicisztika kényes növény. Különösen érzékeny az intellektuális