Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

BEFEJEZÉS

jókat sem, nem mondhat le a közvélemény közvetlen meggyőzéséről: a publicisztikáról. Márpedig a publicisztika nevében hordja a nyilvánosságot, a „közösét": a közéletiséget, közérdekűséget, közérthetőséget. A történészek körében mutatkozó szaktudományos elsáncolás késztethette Faragó Vilmost a történeti publicisztika helyzetének a „várostromlók és várvédők" metaforájával való jellemzésére. A történettudomány bástyái közé, írja, olykor betörnek az ostromlók — írók, újságírók, helyi apostolok, amatőrök —; magukkal ragadnak egy-egy érdekesség-zsákmányt, az ostromlott történészek pedig ki-kicsapnak, hogy visszaszerezzék az illetéktelenül elorzott zsákmányt, vagy legalább móresre tanítsák a betolakodókat (Történelem — felülnézetben. Klet és Irodalom, 1976. október 23.). Bizony szellemes, találó, jó néhány konkrét esetre ráülő ez a metafora. Nem volna értelme ellenpéldákkal gyengíteni, esetleg azzal az — ugyancsak részben helytálló — érvvel, hogy az orvostudomány vagy a jogtudomány másként nevezi és kezeli a be-betörő „amatőröket". Hiszen való igaz, a történelemhez mindenki ért „egy kicsit", a történelmet mindenki alakítja — ha nem a tetteivel, legalább a véleményeivel... Nem elvitatni, inkább továbbgondolni, finomítani akarom Faragó Vilmos vár-hasonlatát. A metafora ugyanis nem egészen úgy igaz, hogy a történészek renoválgatják, építgetik a maguk várát — a Halászbástya mellett egy neoklasszikus Történészbástyát—, amelyet friss seregek ostromolnak. A történészek egy része — a nagyobbik és növekvő része — a valóban várat épít; nem a Kőmíves Kelemenét és nem a Millenniumét, nem kiváltságos helyzet legitimálását szolgáló fikcióvárat és illúziókból szőtt légvárat, hanem szilárdan fundált, építőelemeiben és tartóoszlopaiban gondosan ellenőrzött építményt. Az építkezésben írók, filmrendezők, tanárok, publicisták is közreműködnek, együtt rombolják a légvárakat, együtt rakják az új vár alapjait. És ekkor jönnek a mezei hadak: az „amatőrök". (Nem ritkán szakmabéli is akad közöttük.) Nem elragadnak, hanem feltalálnak egy-egy új bizonyítékot, a sumér-magyar rokonságra vagy egy császári orvlövészre. Netán egy receptet arra, hogy miként lehetett volna elkerülni Mohácsot, Nagymajtényt, Világost — ha más vezető réteg, más struktúra, más szomszédság adódott volna... Ha Magyarország, a 15. századi kereskedelmi útvonalakkal együtt, valahová az atlanti partokra tolódott volna. A várvédelemnek tehát van egy céhentúli, nemzeti értelme és érdeke: a történészek védik, védenék, a nemzeti önbecsülés-önismeret valósághű képét, legalább a valóságigényt. És tisztítják, tisztogatnák a köztudatot a rárakódott illúzióktól, mítoszoktól. E „műemlékvédelem" során ütköznek össze, össze kell ütközniök azokkal az ostromlókkal, azokkal az „amatőrökkel", akik számára a volt egybeesik a volnával, a van a legyennél: a hűség a szubjektivitással. A szaktörténész más szakmabeli kollégájától, írástudó társától nem a céhegylet