Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

szebbek közé tartozik Sterio Károly akvarell portréja barátjáról, Feszi Frigyesről. Éles kontúrok és erős színkontraszt választja el a szürkéskék fotelt a benne elterpeszkedő mestertől, akinek rőt szakálla mintha csak a tökéletesen harmonizáló rozsdaszín zakó hajtókája lenne. A foteltől is, a kabáttól és arctól is elüt a kontúros vörös sapka, a radikális franciás ízlés szimbóluma. Az ovális, medalionszerű keretbe helyezett portré szinte befejezett. Még a fotel karfajának és támlájának elmosódását is felfoghatnánk szimbolikus lebegésnek, csak az a balkar! Az bizony hosszúra nyúlt, s a vége elvesztette a kézfejét. Száz évvel később, a második világháború éveiben ezt a félkezűséget döbbenetes szimbólumnak mondták volna. A 19. század derekán inkább a vázlat befejezetlenségének. A teljes befejezettség benyomását, vagy talán bizonyosságát, a portrék keltik. Közülük is kiemelkedik — nyilván ezért került a két évvel ezelőtti színes katalógus borítólapjára — Josef Kriehuber képe az Erdődy család gyermekeiről. A család termékeny volt, ha a nemek aránya egyenlőtlen is, hat lány és két kisfiú jelenik meg példásan klasszikus háromszögű kompozícióban és példásan biedermeier meghittségben. A rajz teljesen befejezett, minden és mindenki a helyén, a nagylányok triásza egymáshoz közel, szinte egybemosódó, fehér tüllruhában, az illendőséget nem sértő dekoltázzsal, egyforma, loknis frizurával. A kislányok egyik fiúval a földön, a játékok között, miniatürizált felnőtt csoport. Csak az idősebb fiú álldogál magányosan a jobbszélen, bágyadt rezignációval a hölgykoszorúban. Ennek a kitűnő biedermeier családi képnek kultúrtörténeti szempontból van egy csekélyke hibája: Kriehuber nem tudja elrejteni, hogy a kép magas udvari arisztokrata családot ábrázol. A lányok mosolytalanok, merevek, nem érintik egymást, nem néznek egymásra, a kicsik, különösen a fiú eleganciája és testtartása főúri. Igaz, akkoriban még a császári családban is kötelező divat volt a családias intimitás, amiről Peter Fendi Ferenc császár családjáról festett negyvenalakos festménye is tanúskodik, ámbár Fendi sem tudta meghitté varázsolni a szenvtelen, gőgös Habsburg arcokat. Biedermeier arisztokratát csaknem tökéletes kivitelben láthatunk Melegh Gábor Károlyi Gabrielláról készített színes krétarajzán. Lágy, hajlékony vonalak, szőrmével keretezett diszkrét dekoltázs és a fejet koronázó, pompázatos strucctollas kalap emeli ki a grófnő finom arcát. Csipetnyi polgáriasság talán a bő ruházatról és a feltehetően finom arisztokrata kezek elnagyolásából tűnik elő. Remek biedermeier portrék sorakoznak egymás mellett a tablókon, bizonyítva, hogy a rajz mennyire önálló műfaj volt abban a korban. Érdemes ezen a ponton elgondolkodnunk: miért a biedermeier volt a rajzos portré fénykora? Ennek egyik oka az lehetett, hogy a tőkés kor emelkedő polgára, a közéletet nem toleráló abszolutizmus uralma alatt, különösen vágyódott a meghitt otthon után, amelynek egyik kelléke a míves bútor, a másik a szép kép volt. A szerényebb rajzot, a családi portrét megengedhette magának, de a romantikus történelmi festmény vagy tájkép nem illett sem a szerény szobába, sem a lojális alattvalóhoz. Mérték és erény illett a Vormärz közép-európai, osztrák polgárához, még ha a háziasságot és naiv erényességet sugárzó