Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

Megnyitóbeszéd az Idill és valóság című rajzkiállításon Szépművészeti Múzeum — kézirat eglehetősen kényes feladat a rokonszakmabélinek egy művészettörténeti, egy különösen finomlelkű rajztörténeti kiállítást bevezetnie. A kívülálló, ha művészetkedvelő, szabadon asszociálhat, gátlástalanul elmondhatja szubjektív érzéseit, emlékeit, akár anekdotáit is. Legrosszabb esetben a szakma elnéző mosollyal nyugtázza dilettantizmusát. De a kultúrtörténetet a művészettörténettől olyan keskeny, szinte virtuális határ választja el, hogy a történész erős kísértést érez illegális határátlépésre, vagyis kontárkodásra, amit viszont a másik szakma legjobb esetben is enyhe gúnnyal fogad. Ettől magam is tartottam. Hiszen jószerint az sem tudtam, mi különbözteti meg a rajzot a metszettől, amikor segítségemre sietett a kiállítás rendezőjének kitűnő stílusérzéke és jelképválasztása: a meghívó címlapja. Rögtön látható: tollrajz, klasszikus tagolással: föld, víz, lég, realistának tűnő tengerpart, halászcsónakkal, emberekkel. A tenger azonban hullámzik, a vitorlásokat erős nyugati szél dönti és hajtja meg, mögöttük viszont a felhőtlen, rezzenetlen égbolt. A rajzoló: Caspar David Friedrich, a német romantika mestere. Ez a meglepetés nyomban a művészet- és a kultúrtörténet két határkérdését vetette fel. 1. Vajon a klasszicizmus és a romantika nagyjából párhuzamos vonulatai valóban nem találkoztak, vagy mint a szabadság minden teret betöltő, lebegő eszméi áthatották egymást? A kultúrtörténet ma átjárhatónak, sőt rendszeresen átjártnak látja a határt, akár Goethe Werther-ét, Schiller Don Carlos-át, Grillparzer Ottokár-ját, akár Füssli, Friedrich vagy Delacroix oeuvre-jét vesszük. A kiállítás számos képe tanúsítja,