Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

gekben. A legjelentősebb bécsi mester Otto Wagner. Az ő iskolájából került ki Josef Hoffmann, Joseph Maria Olbrich, a prágai Jan Kotera, a budapesti Lechncr Ödön. A historizmus meghaladását ő nem az idealizált középkori város kisközösségi meghittségéhez való visszatérésben, hanem a visszafordíthatatlan urbanizációhoz és a rohamos technikai civilizációhoz való innovatív alkalmazkodásban látta. „A modern alkotásoknak meg kell felclniök az új anyagnak és a jelen követelményeinek. A mi jobb, demokratikus, öntudatos, ideális lényünket és a kolosszális technikai és tudományos vívmányokat kell kifejezniük" —- írta építészeti kézikönyvében. A mai ember legfőbb követelése pedig a komfort és a higiénia, a lehető legnagyobb kényelem és tisztaság. „Minden építészeti forma a szerkezetből keletkezett", s ha új anyagok sajátságaihoz alkalmazkodva a szerkezet megváltozik, akkor ebből „szükségképpen új megformálás és lassacskán új stílus keletkezik". Wagner Bécsben végigkísérletezte a virágos-indás, az aranyozott, a geometrikusán elrendezett ornamentikát, s végtére megtalálta a funkcionális belső térképzés és az esztétikus formaadás, az architektonikus elemek és köznapi használati tárgyak, kilincsek, kályhák, ablakok harmóniáját. Wagnerben és híveiben élt egy új, egységes stílus és a totális műalkotás (Gesamtkunstwerk) megteremtésének vágya. Nemcsak festőkkel, szobrászokkal, hanem iparművészekkel, a Wiener Werkstätte bútor-, üveg-, textiltervezőivel, ötvöseivel is szorosan együtt dolgozott. Igaz, a lakberendezés, a váza, a tapéta, az ékszer, a mindennapi élet műtárgyai csak a gazdagok számára voltak elérhetők, de a szecesszió építészete, otthonkultúrája még egyszer utoljára egységes stílust teremtett, szépet, lakhatót, viselhetőt — és elviselhetőt. Ma is kérdés: helyes volt-e a modernek, Adolf Loos, a Bauhaus ornamensirtó purizmusa? Szebb lett, célszerűbb a vasbetonba zárt, üveggel fedett modern iroda, üzlet, lakás? A szecesszió közép-európai sikerének titka nagyrészt abban rejlett, hogy semmilyen históriai szabály nem kötötte, szabad és nyitott volt a lokális és a nemzeti variációk előtt. Erre vártak évtizedek óta a legjelesebb magyar — lengyel, orosz — építészek. „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz" — idézte Széchenyi szellemét a magyar szecesszió mestere, Lechner Ödön. Végre egy kialakulatlan, formát kereső stílus, amely nem gőgös idegen, hanem vendégszerető barátja a népművészetnek! Ha csak a pesti Postatakarék pénztár kerámia tetőzetét, a bikafejes díszeket, a hullámzó pártázatot, a népi szőttesekből átültetett, tulipános virágmintákat vagy a Földtani Intézet elegáns térképzését, különleges házformájú ablakait, díszítőelemeit nézzük, a bécsitől eltérő, de eredeti és művészi variációt ismerhetünk meg. Egyesek a népművészet adaptálásában túlmentek Lechneren: az erdélyi parasztház szerkezeti elemeit is megkísérelték a századelő nagyvárosi épületeibe átültetni. Speciális esetekben, művészvilláknál, iskoláknál, állatkertben ez sikerülhetett is olyan művészeknek, mint Kós Károly, 1 noroezkai Wigand Ede, Györgyi Dénes vagy Zrumeczky Dezső, de egészében az archaikus parasztház nem bírta el a