Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

Szecesszió A századvég újító szelleme és a historiz­mus, illetve a naturalizmus hagyományos ízlése között elkerülhetetlen volt a kon­frontáció és a szakítás. Angliában ez már a század második felének kezdetén, a pre­raffacliták fellépésekor megkezdődött, Belgiumban, Franciaországban a nyolcva­nas években következett be. Ezt követte 1892-ben a berlini és a müncheni, 1897­ben a bécsi művészi „kivonulás". Az épí­tészetben a régmúlt korokat idéző „stílus­architektúra", a festészetben az avult aka­demizmus és a divatos impresszionizmus, az irodalomban a naturalizmus ellen for­dult a lázadás. A szecesszió a szépet a hasz­nálhatóval, az esztétikumot a mélyvalóság­gal, a valóságot a fantáziával társította. Ar­iern impenedere vitae — hirdette: a művé­szetnek a mindennapi életben kell otthont találnia, nemcsak a templomban és a mú­zeumban. „Nem lehet, hogy igazi erkölcs, boldogság és művészet virágozzék ott, ahol a városok... mint borzalmas fekélyek borít­ják el az ország testét, és elemésztik azt" — figyelmeztetett a preraffaeliták meste­re, John Ruskin. „Ha újra fel akarjuk lelni elveszett érzékünket... az erőteljes és szi­lárd formák és az ésszerű konstrukciók iránt, ott kell keresnünk őket, ahova a »szépművészetek« nem tudtak behatol­ni", ... ahol a művészi szándék a hasznosság felé fordult, az otthonunkban — írta az új lakáskultúra úttörője, van de Velde. „Mi nem ismerünk különbséget a magas mű­vészet és a tömegművészet között, a gaz­dagoknak szóló és a szegényeknek szóló művészet között. A művészet közkincs..., az intelligens nép szükségszerű életmeg­nyilvánulása" — hirdette a bécsi sze­cesszió első felhívása. A szakítás látványos gesztusán és az újí­tás közös programján túl azonban nagy kü­lönbségek voltak az egyes régiók, orszá­gok, az egyes művészeti ágak között. Ami a témát és a formát, az élet- és a halálközel­séget illeti, a célok és az utak szögesen el­tértek egymástól. Habár az építészet is, a festészet is a szecesszióból indult ki, az előbbi csakhamar az egyszerű, geometri­kus formát, a dísztelen, sima homlokzatot, a napfényes, tiszta lakásokat realizáló mo­dern építészethez, a festészet viszont az avantgárd formabontó izmusaihoz jutott el. A szecessziós építészetben három na­gyon különböző áramlat találkozott össze. A korábban lenézett mesterség, a mérnök­építészet hozta az új anyagokat — vasat, betont, üveget — és velük a bravúros meg­oldások nem is álmodott lehetőségét. Az angol prerafacliták alkották meg a modern családi ház (cottage house) modelljét: a la­kás funkcionális célszerűségét szolgáló szerkezetet, s ennek rendelték alá a külső térképzést, a homlokzat hagyományos szimmetriáját, klasszikus építőelemeit. Látványos stílusjegyét azonban a lázadó művészek fantáziájától kapta a szecesszió: a szabálytalan tömegelrendezést, a geo­metrikus vagy folyondáros-virágos orna­mentikáját. A szecessziós építészek új szentháromságot imádtak: az anyag, a szer­kezetes a fonna egységét. A szecessziós építé­szet meglepő gyorsasággal gyökerezett meg, és nem egzotikus ritkaságként, a Mo­narchiában. A siker főoka maga a kor volt, a századvég, amely kiválasztotta és kitaszí­totta a kihulló-kivonuló értelmiség töme­gét, s amely bővelkedett kiváló tehetsé-

Next

/
Thumbnails
Contents