Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

ténelemtudat, akár a múltra, akár a jelenre vonatkozik." A nyugati irodalomban „az idő semleges, színtelen és súlytalan", Közép-Európában viszont „sűrű, görcsös, meglepetésekkel teli, gyakorlatilag aktív résztvevője a történetnek". „Ennek tudható be, hogy az idő a nemzeti közösség létét fenyegető veszéllyel asszociálódott. A régió nemzetei... hosszú időt töltöttek idegen uralom alatt, amely a nemzeti identitásuk elvesztésével fenyegette őket." Történelmük szenvedéssel teli, fájdalmas, de eleven történelem. A történelem mindennapi jelenléte talán sehol sem olyan evidens, olyan megfogható realitás, mint Közép-Európában}

1

' Ez az irodalmi érvényű megállapítás szinte provokálja a történészt, hogy ellenőrizze históriai hitelességét. A felvilágosodás és a korai romantika kora, majd a reformkor évtizedei a 19. század első felében meghatározóak Közép-Európa kultúrtörténetében. A nyelvi és kormányzati egységesítésnek jócskán megkésve nekilátó jozefinizmus csak az uralmi szakszerűség intézményeiben tudott meggyökerezni, a politikában, a tudat- és kultúraformálásban alulmaradt. A 18-19. század fordulóján rohamosan és roppant erővel teremtette meg önkifejezési formáit a nemzeti pluralizmus. A császárhúségként értelmezett állampatriotizmus nem tudott ellenállni a szabadság, a nemzetiség és a haladás eszmei rohamának. Közép-Európában a szabadság eszményében, az egyéni, a társadalmi és a nemzeti szabadságban a felvilágosodás racionalizmusa és a roman16. Czeslaw Milosz: Central European Attitudes. Cross Currents. 4 ïeoèook of Centről Europen Culture. (Ed. by K. Matejka.) Ann Arbor, 5. évf. 1986.101-102. old. tika szenvedélyes érzelemkultusza harmonikusan összecsendült. Egy fél évszázad, és alapelemeiben készen áll a kis népek régiója. Nyelvi és etnikai különbözőség a köznapi evidencia szintjén persze évszázadok óta létezett. Ám a létezés nem azonos a létezés tudatával. Az „alvó nemzet" ébresztése, az eredetmítoszok historizálása, úgy látszik, a nemzeti közösség identifikációjának szükséges kelléke volt. A nemzetté válás korának hatalmas kulturális teljesítménye közismert, közkincs — a nemzeti történelemtől a nemzeti színházig és operáig. Felsorolni nincs mód, feldicsérni nincs szükség, annál is kevésbé, mert a pluralitás nemzeti egyediségekben való tudatosodása súlyos ellentmondásokat is érlelt. A nyclvreform, akárcsak a történelem, a nemzetnevelést szolgálta, ez természetesen kihívta a szembenállást a hivatalos államnyelvekkel, felvetette a szabad nyelvhasználat jogát, a nyelvhatár, majd a történelmi-etnikai határ és az „ősi" territórium kérdését. A nyelvhasználat elsőrendű szabadságjog volt, nemzeti önvédelem, de egyúttal a nemzeti hódítás fegyvere is. S a történelem, a nemzeti identitás forrása pedig csakhamar a jog- és földbirtoklás, a territoriális uralmi igény fő bizonyítéka lett.

17 Ez érthető. A régió kis népeinek századokon át a múlt volt az egyetlen birtoka, s a hagyományőrzés a fennmaradás egyetlen eszköze. Ebben a fiktív, de tudatilag valós birodalomban kellett a jövendő ország határait megállapítani — egymással örökös perben, haragban. 17. Niederhauser Emil: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában. Bp., 1977.227-273.; 294-295.; 306-309. old.