Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

Szétszakadt nemzedék. Beszélgetés Hanák Péterrel (Interjú)

Miére? Az ember tolerálhatja az övétől eltérő magatartást, de ez nem jelenti azt, hogy ne kritizálhatná. És bár valóban megvolt ez a tagozódás, de azért volt egyfajta belső, nem-kádári konszenzus ebben a nemzedékben. Egyetértettünk abban, hogy mindenféle megítélés alapja a szakmai teljesítmény minősége és egyfajta erkölcsi-elvi tartás vállalása. Ennek persze megvoltak a határai, sem módunk, sem jogunk nem volt senkitől hősi ellenállást követelni, de az például alapkövetelmény volt, hogy nem volt szabad belépni a pártba. Nem lehetett a pártközpont embereivel egyezkedni. Semmilyen módon nem lehetett az AVH-val kapcsolatot tartani. Es a belső tartás tekintetében voltak-e alapkövetelmények? Voltak. Nemzedékem tagjainak legfőbb problémája az volt 1948 és 53—55 között — kinél meddig —, hogy önmagukkal nem voltak harmóniában. És nemzedékem egyik legszebb tulajdonságának tartom, hogy ezt a belső harmóniahiányt nem tudta elintézni önmagában egy cinikus gesztussal vagy egy minden skrupulustól mentes magatartással. En úgy láttam, sokan el tudták intézni. Biztos vagy benne, hogy valóban elintézték? Nézzük meg, hányan kaptak infarktust, gyomorfekélyt ebben a nemzedékben, mert a cinikus gesztusok ellenére sem jutottak békességre önmagukkal. A kifelé kényszerűen tanúsított magatartás és az alkalmazkodás látszatának fenntartása szinte egész életükön át ellentétben állt rejtett morális énjükkel. És a halálmegvető bátorságot, amely ahhoz kellett volna, hogy ez az összhang megteremtődjön, nagyon kevés embertől lehet elvárni. Én ugyan becsülöm a bátrakat, akik akár a fegyverek elé is hajlandók odaállni, de azt hiszem, a bátorságuk valami olyan sajátos alkatból vagy lelkiállapotból fakad, amelyben teljesen leépül a veszélyérzet is és az élet élvezésének képessége is. Ez az önmagunkkal folytatott belső vita tulajdonképpen csak 56 után szelídült elviselhetővé, amikor módunk volt már belső integritásra törekedni úgy, hogy az ne menjen az életünk rovására, de a becsületünk kárára sem. Es az nem okozott nehézséget, hogy ezt a finom, a hatalomhoz közeledő-tő/e távolodó játékot egy olyan nemzedéknek kellett művelnie, amelynek az erkölcsi érzékét nagyon is megkoptathatták a kényszerűen megszerzett tapasztalatok? Hiszen a sorozatos identitásváltások, mégha sok szempontból szerves fejlődés eredményétiek látszanak is, mindig megkérdőjeleződtek, zsákutcának bizonyultak, sohasem lehetett konzekvensen érvényre juttatni azokat a belső normákat, amelyek az ember életét biztosan vezérlik.