Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

zedék nagy része az 1880-as évtizedben született, sűrűsödő válságok közepette nőtt fel. Számára már az volt evidencia, amit Hofmannsthal és barátai súlyos csapások és döbbenetek hatására tanult meg, hogy „minden részeire bomlott, a részek megint részeikre, és semmi sem akart egy fogalom alatt megférni", hogy elveszett az értelmes kommunikáció lehetősége.

110 Igaz, a szecesszió mesterei sem ásták be magukat a kertbe, amint ezt éppen az idézett szavak, a Chandos-Ievél néven ismert Hofmannsthal-vallomás mutatja. Amikor saját létbizonytalanságuk és rossz közérzetük társadalmi érvényűvé vált, és találkozott a Monarchia létének elbizonytalanodásával, akkor a férfikorba lépő Junges Wien-kör is felfigyelt a bomlástünetekre. Talán Hofmannsthal Das gerettete Venedig{k megmentett Velence) drámája (1905), és Schnitzler Út a szabadba (Der Weg ins Freie) regénye (1907) jelzi a változást. Kitűnt, hogy nem a művészet hatotta át az életet, hanem az élet tört be a művészetbe. Az avantgárd nemzedék elődjénél mélyebben átérezte az egykoron volt egész, a fogalmak, az intézmények, az értékrend szétesését, a látszat és a valóság, a létező és a lehetséges egymásba átmenő viszonylagosságát. Egy szóba sűrítve: a vi lag abszurditását. Más különbségek is elválasztották a fin de siècle kertkultúrától. A századelő avantgárdja számára a szorongató-fenyegető veszélyt már nem a nacionalista vagy a szocialista tömegek lázadása jelentette, hiszen idők rendjén e mozgalmak is intézményesedtek, és a Rend — az Establishment— részévé váltak. A kiszolgáltatottság no. Lásd 40. jegyzetet. A szecesszió. 324. old. szorongató érzését maga a Rend okozta, a kiismerhetetlen és megismerhetetlen hatalom. Egy másik, lényeges különbség abban állt, hogy e nemzedék számára a látszat és valóság színtere nem a színház volt, hanem a falvak, a városok és a mindenek fölött uralkodó imaginárius Kastély, az autonóm egyén fölött ítélkező imaginárius bíróság, legfőképpen pedig a börtön, még ha az iskola, a kaszárnya vagy egy polgári lakás alakját öltötte is fel. Látszatra hazamegyek, mondta egyszer Kafka fiatal barátjának, Janouchnak, pedig a számomra rendszeresített börtönbe bújok. Ezt annál nehezebb elviselni, minthogy egy szokványos polgári lakáshoz hasonlít, s ezért lehetetlen kitörni belőle. „Minden hamis felségjel alatt hajózik, egyetlen szó sem fedi az igazságot." Az avantgárd irodalom és művészet meghatározó élménye nem az önkéntes magány, hanem a fogság, a klausztrofóbia. Innen a kitörés, a menekülés, a repülés gyakori ábrázolása. Ezzel az élménnyel szorosan összefügg az esztétikum eltérő felfogása. Az osztrák avantgárd elvetette a szecessziós szépségelvet, expresszionista esztétikája a lelki valóság, a vágyak, a félelmek és a szenvedések kivetítését tartotta művészinek. A halálesztétika tehát elhalványult, de megmaradt, sőt a brutalitás és az agresszió sötét tónusaival erősödött a halál és az erotikum összekapcsolódásának motívuma. A Kert dekoratív szépségét az esztétizált szenvedés, torzulás, a mitizált perverzió és a beteljesedett abszurditás foglalta el. in. Gustav Janouch: Beszélgetések Kafkával. Bp., 1972.83. old.