Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

A belépő szemét első pillantásra a barokk díszletek kötik le: a szoborszerű, szárnyas kályha, a sokágú csillár, az udvarra néző ablakok között a tükör, a súlyos gyertyatartók, a míves barokk állóóra. Ez: örökség, alighanem a fejedelmi ükanyától, Mária Teréziától. A pompázatos díszletek közé a késő utód saját ízlése szerint válogatott személyes tárgyakat visz be. Egyszerű katonai vaságyat, amelyet nem lágyítanak párnák; mellette dísztelen komódot porcelán lavórral, kannával, vizeskancsóval; köznapi székeket, asztalt, sublódot, kétlépésnyi kopott szőnyeget. Az ellentét annyira kirívó, hogy nem lehet szándéktalan. Ferenc József ősei jogán és nyomán bevonult a barokk Burgba, meghagyta a reprezentáció hagyományos kereteit, de a sajátjába a sajátosságát vitte be: a derék katona és a szorgos-takarékos hivatalnok puritán egyszerűségét. A villanyt az udvar kedvéért, a gondűző csillogás magamutogatása végett csak be kellett vezetni, a folyóvizet nem. A tisztálkodást illetően a császár következetesen ellenállt a puhány polgári civilizáció kísértésének. A hálószoba a második látásra azt sugallja, hogy a császárnak nincs magánélete, a tanácskozásból a dolgozószobába megy, onnan, pusztán fizikai szükségletét kielégítendő, néhány órára az alvóhelyiségbe, amelynek személyes tárgyai hangsúlyozottan puritánok, vagy inkább primitívek. A térdeplőn, e térd ropogtató, kemény faalkotmánynál végezte a császár hajnali és esti ájtatosságát. Az asztalkán szentkép: Perugino Krisztus megkeresztelése a Jordán folyóban című képe — másolat. A pszichológus alkalmasint a témaválasztásra figyel fel. Az imádkozó császárra nem Krisztus, a tanító, a szenvedő, a kereszten megfeszített istenember nézett vissza, hanem az isten kegyelméből felkent ifjú. A történész azon is elgondolkozik, hogy miérté gyenge másolatot választotta Ferenc József, hiszen megvehette volna az eredeti Peruginót is, ha egyszer annyira megkedvelte — talán önvonatkoztatású empátiával — a Szent Jánossal szemben álló (nem térdeplő) fiatal Krisztus megkeresztelésének jelenetét. Kicsinyesség? Takarékosság? Izléshiány? A műérték lebecsülése a közvetlenül lefordítható metaforikus tartalommal szemben? A császár nem örökölte bajor őseinek művészeti fogékonyságát, ízlése — bárha protokollból sokat látogatott múzeumot, műtermet — a jámbor nyárspolgár színvonalán állott. Igaz, nem is avatkozott művészi kérdésekbe. A belépő szemét a szemközti fal közepén, hangsúlyosan elhelyezett anya a gyermekkel kép köti le. Valóban, anyját, Zsófia főhercegnőt ábrázolja a kép, viruló szépségében, huszonévesen, karján Franzival, a szőkefürtös angyali gyermekkel. A képet Joseph Stieler, I. Lajos bajor király udvari festője készítette. Sikerült munka, hűvös eleganciájával és biedermeier bájával beillenék akár a Stieler mester által készített bajor királyi „Szépséggalériába" is. A biblikus analógia alátámasztja, amit előbb a Krisztus megkeresztelése önvonatkozású beleéléséről feltételeztem. Ez a kép a hálószoba központi műtárgya. A császár bizonyára szívesen álldogált előtte, esténként, kedvtelve nézegette ártatlan gyermeki önmagát és a szépséges fejedelmi asszonyt, az édesmamát, aki életének alkalmasint egyetlen mély és tartós vonzalma volt. Alighogy megtanul írni,