Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

dzsentri és a hagyományos értelmiség zöme a jobboldali radikalizálódás felé hajlott, útja tipikusan a konzervatív nacionalizmuson keresztül a majdani ellenforradalomhoz vezetett. És valóságos volt a másik alternatíva is: a közösségből való kihullás, a beteljesedett magány, amelyben csak az alkohol, a morfin, az őrület nyújtott menedéket. Érthető, és a tipikus fogalmi kereteibe még belefér, hogy nálunk a nemességből kihullottak élték át az elidegenedésnek és az identitásválságnak azt az élményét, amelyet Nyugaton a szépségkultuszba menekült polgári értelmiség. Nálunk is volt Nakonxipáu, Gulácsi káprázata szülte lakókkal, nekünk is volt rózsalovagunk és álomutazó Krúdy-Szindbádunk, nálunk is megépült Balázs Béla és Bartók kompozíciója, az örök magányosság és éjszaka vára. Csakhogy a Kékszakállú vára és Nakonxipán városa abban különbözött Stifter korának Rózsaházától és Hofmannstahl nemzedékének Kertjétől, hogy a magyar ugar vette körül, valóságos kastélyok, pandúrok, szitkok és átkok. Itt a legtisztább tudományos gondolat, a Fart pour Vart esztétikum is nyomban kiváltotta a feudális értékrend őrzőinek, minden korszerű újítás perzekutorainak támadását: politika lett. Gulácsy végtére is a MIÉNK tárlatain állított ki, a Magyar Szalonban, sőt 1918ban, utolsó alkalommal, az aktivistákkal együtt a MA tárlatán. Csáth Géza a Nyugat munkatársa volt, Kosztolányi rokona és Ady híve, amint az irodalmi progresszióhoz csatlakozott Krúdy is, és élete eme szakaszán az ellenalternatíva majdani vezéralakja: Szabó Dezső is. A magyar szellemi és művészi „szeceszszió" nem beszorult, hanem bevonult a kultúrába.