Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

Múlt idők dalai * Élet és Irodalom, 1978. április 29.1-2. old. F

iataljaink nem énekelnek. Szívesen beszélnek, vitáznak, játszanak, de nem énekelnek. Pontosabban: nincs dalkultúrájuk. Sokan megállapították már ezt, szociológusok, népművelők, zenekutatók. Legutóbb aMozgó Világ indított vitát a népi kultúra-városi kultúra — elsősorban a dalkultúra és a hagyomány — problémáiról. Több mint elgondolkoztatóak az érvek. Vannak kitűnő együtteseink, folklorisztikus hangvételűek, mint Sebőék, a Muzsikás, a Kolinda, és irodalmiasak, minta Kaláka. Kissé divattá is vált a népdaléneklés, művelődési otthonokban, amatőr együttesekben. Fiataljaink szívesen hallgatják az együtteseket, szeretik Cseh Tamás songjait, de maguk nem énekelnek. Szabad-e közétek betörnöm a múlt idők dalaival — mocorgott bennem a kérdés a minap, amikor diákok baráti csoportja házi ünnepséget tartván, hallgattam a lármás némaságot. — Mindegy, operát, operettet. — Mély megvetés. Az toroköblögetés. — Akkor beat-dalt, songot. — Az nehéz, ahhoz profinak kell lenni. — Valami szép munkásdalt, mozgalmit. — Nem vagyunk gyűlésen. — Hát népdalt? — Azt tudnak, énekelgetnek is elvétve, de nem belső élmény és szükséglet. Valóban „meghalt a dal, amely egyszerű tiszt volt" — ahogyan Cseh Tamás énekli? A munkások sem nagyon énekelnek. Kevesen, jóhangúak, dalos kedvűek dalárdákban. Kitűnő dalárdáink vannak, öröm hallgatni a rádióban a szép mozgalmi indulókat. De a munkások, magántársaságban, emelkedett hangulatban jobbadán az Akácos úr-at rezegtetik. Hová lettek a munkásdalok?