Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

kisöprése után nálunk sikerülni fog a demokrácia virágoskertjét felnevelni? Honnan a racionális cselekvés üdvébe, a tudományos politika lehetőségébe vetett hit? A politikai tudat oldaláról: nálunk a liberalizmus, mint gazdasági és államszervező doktrína, még nem szenvedett vereséget. Éppen a feudális maradványok keltették azt a látszatot, hogy az arisztokrata politikai vezetés, a dzsentri közigazgatás, az agrárius-klerikális befolyás totzította el a tiszta liberális elveket. Társadalomtörténeti nézőpontról közelítve: a magyar radikális értelmiség két nagy ágból tevődött össze, a felemelkedő, jórészt asszimiláns zsidó és német polgárságból, és a hanyatló, elszegényedett nemesség értelmiségi pályára szorult haladó elemeiből. Az asszimilált polgárság, főként a zsidó, a 19. század végéig nem rendelkezett közvetlen politikai képviselettel. Elfogadta a nemesi vezetést, megelégedett a formális vallási emancipációval, a vagyonosodás és a polgárosodás lehetőségeivel. Minthogy évtizedeken át nem volt közvetlen politikai képviselete, nem vett közvetlenül részt a közéletben, nem is volt hol vereséget szenvednie, nem volt miből kiábrándulnia, mitől és miért visszavonulnia. A felnövekedett polgárság fiatal nemzedéke számára — ez már az 1870-es években születettek korosztálya — a teljes emancipációt éppenséggel a politikai részvétel, a politikába való bevonulás jelentette. Nálunk — ellentétben Ausztriával, Poroszországgal, Romániával — az asszimiláció kezdettől fogva, és a századforduló után is sikeresen haladt előre. A magyar nacionalizmus nem ismert el etnikai vagy vallási diszkriminációt: nyitott volt és liberális, bárkit, aki hazafinak vallotta magát — befogadott a nemzetbe. Következésképpen az elmagyarosodó polgárság és értelmiség nem érezte magát kirekesztettnek, identitásában fenyegetettnek, nem küszködött hovatartozási válsággal. Éppen a megtalált nemzeti identitás szimbolikus betetőzését jelentette számára a politikai részvétel. A hazafi radikális polgári értelmiségnek nem a politikával, hanem az apák nem politizáló konformizmusával kellett szakítani. E tekintetben az arisztokrácia s a dzsentri társadalmi-politikai vezető szerepe, a nemesi értékrend hegemóniája azt a kedvező helyzetet teremtette számára, hogy a nonkonformista szakítást s a politikába való bevonulást a magyarsághoz való asszimiláció veszélyeztetése nélkül vállalhatta. Nakonxipán és utópia A politikai gondolkodás gyökeres megváltoztatásában, a nemesi hagyománnyal való szakításban a polgárság fiatal, radikális nemzedéke nem állt egyedül. Barátot és szövetségest talált a nemesi értelmiség progresszív elemeiben, sőt a magyar kultúra megújításának főszereplői éppen ők, az „úri középosztályból" kihullott vagy tőle elszakadt értelmiségiek voltak. Sajátosnak is nevezhetjük ezt a balratájékozódást és a demokratikus evolúció utópiájában való találkozást, hiszen a hanyatló nemesség tipikus alternatívája — akárcsak Nyugaton a hanyatló polgárságé — vagy az új konzervatív nacionalizmus ígéretföldje, vagy az otthontalanság, az elmagányosodás és a kóros pszichózis: a társadalmi és egyéni deviancia volt. Ez az alternatíva egyébként Magyarországra is érvényes. Tény, hogy a hanyatló nemesség, az elszegényedett