Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

nai. Már 1879-ben parlamenti vereséget szenvedett a konzervatívok koalíciójától, majd még súlyosabb csapás érte magában az osztrák-német társadalomban. Az antiliberális német nacionalista és az antiszemita keresztényszociális tömegpártok kettős vereséget mértek az osztrák liberalizmusra: legyőzték mint politikai eszmeáramlatot és értékrendet, és meggyengítették mint az osztrák polgári identitás létalapját. És itt már előlegeztük is a válaszlehetőséget arra a kérdésre, hogy miért bizonyult az osztrák liberalizmus minden más európainál gyengébbnek és törékenyebbnek. Bizonyára azért, mert társadalmi bázisának— a vállalkozó tőkés polgárságnak, a művelt bécsi értelmiségnek, a „nemzetfeletti" bürokráciának — nem volt nemzeti háttere és jellege. Az osztrák liberalizmus nem a feltörő nacionalizmussal kapcsolódott össze, hanem egy dinasztikus állampatriotizmussal. A „nemzetfeletti" liberalizmus azonban csak addig lehetett hatékony politikai rendező elv, amíg legális és intézményes keretekhez és fórumokhoz nem jutott a magyar, a cseh és a többi nacionalizmus, s ameddig a szomszédban meg nem alakult a nemzeti Német Birodalom. A Monarchián — és magán az osztráknémet társadalmon — belül kiéleződő nacionalizmusok versenyében az „osztrákság" tartalmatlan és értelmezhetetlen fogalommá vált. Az osztrák liberalizmus politikai vereségéhez tehát a századvégen mély és nagy horderejű azonosulási válság is járult. Ebből német nacionalista vagy konzervatív irányban alig nyílhatott kiút, mert éppen az osztrák polgárság és bürokrácia hagyományos elitje vallási, etnikai okokból vagy erős dinasztikus kötöttsége miatt sem az antiliberális német nacionalizmussal, sem az antiszemita politikai katolicizmussal nem tudott azonosulni. A középosztály radikálisabb elemei számára fennállott a szocializmushoz való csatlakozás lehetősége. Engelbert Pernerstorfer, Viktor Adler, Otto Bauer választása példázza ezt az utat. És nyitva áll a disszimilációhoz visszavezető út is, amit a századvégen megszaporodó cseh kulturális és politikai egyletek, illetve a zsidó öntudat erősödése bizonyít. Bizonyára nem véletlen, hogy a zsidó nemzettudat első megfogalmazása nem az oroszországi vagy a lengyelországi gettókban, hanem Bécsben született meg, és hogy megalkotója, Theodor Herzl végigélte az osztrák liberalizmussal és a német nacionalizmussal való politikai és érzelmi azonosul ós frusztrációjának sérüléseit. Milyen választás maradt azoknak, akik a létező politikai alternatívák egyikét sem tudták elfogadni? Számukra is volt kiút, nem is különleges: kivonulás a közéletből, menekülés a fenyegető politikai valóság elől: az eszképizmus, művi azonosulás keresése a kultúrában, a szellemben és a lélekben. A fin de siècle dekadencia antipolitikus szépségkultusza lebegte körül Eros és Psyché bécsi ölelkezését, amelyből nemcsak a freudi mélylélektan, hanem a bécsi szecesszió művészete, Hofmannstahl, Andrian-Werburg, Schnitzler, Musil irodalma, Mahler, Richard Strauss muzsikája, közvetlenül Klimt, közvetve Kokoschka festészete és Schönberg új zenei iskolája született. Bécsre, az új bécsi szellemi irányzatokra tehát nagyon is alkalmazható a közélettől való elidegendés és szorongás „lereagálásának" gondolata, sőt ez még kiegészíthető