Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

a németséghez való asszimiláció kudarcai okozta tudati zavarok hatásával is. Uj nemzeti identitás A magyar kulturális megújhodás nem ezt az utat járta meg, noha valamennyi jelentős fóruma — a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság, a Nagybánya és a Nyugat— a politikamentesség, a tiszta tudomány és művészet jelszavával indult. „A mi feladatunk az eszmeváltás, az eszmeébresztés, a nemzeti lelkiismeret ébrentartása tudományos eszközökkel, a társadalmi bajok okainak kikutatása, de semmi közünk sincs kormányhoz, pártokhoz, klubokhoz", a napi politikához, írta Jászi 1906-ban. Nem kell hangsúlyozni, mennyire politikus már ez az elhatároló nyilatkozat is, és maga a gyakorlat, amely a politikamentesség politikus kifejezése és meghaladása volt. Mi magyarázza a magyar alkotó értelmiség s az általa végrehajtott szellemi megújulás európai összehasonlításban kimagasló politikai feszültségét, közéleti elkötelezettségét? A kérdésre a válasz egyszerűnek, csaknem kanonizáltnak látszik. A századforduló Magyarországa elmaradott s az elmaradottságban lebéklyózott ország volt, ahol a gazdaságban és a társadalomban a feudális maradványok, a politikában és a kultúrában a nemesi értékrend, szemlélet, ízlés uralkodott. A magyar Kastély nem volt kafkai módon mitikus-szimbolikus, személytelenül elidegenedett és kiismerhetetlen. Ott állott, mindenki láthatta, érzékelhette, ha be nem jutott is, Geszten, Tőketerebesen, Foton, Nagylángon, Tatán, Csákvárott, és mindenki tudta, ismerte, félte és gyűlölhette azt, aki benne lakott: Tiszát, Andrássyt, Károlyit, Zichyt, Esterházyt. Nálunk a progresszió bármilyen sikerének előfeltétele a Kastély megdöntése, megnyitása, az eleven feudális hagyomány eltakarítása volt. Ehhez a megkerülhetetlen politikai indítékhoz egy etikai késztetés is járult. A századelő radikális és szocialista értelmisége etikai parancsnak érezte, hogy ne csak felfedezze Magyarországot, hanem át is alakítsa, ne csak megállapítsa, hanem hirdesse is a felfedezett igazságokat. Antifeudális ideológia és program azonban aligha találhatott példát és affinitást a korabeli antikapitalista kultúrkritikában, hanem csakis a felvilágosodás örökségében: a racionális pozitivizmusban, illetve a korabeli szocializmusban. A válasz kész vagy majdnem kész: a magyar ugar volt a fő ok, ez sugalmazta a progresszív kultúra megteremtőinek a racionális evolúció utópiáját. Válaszunk azonban csak majdnem kész. Hiszen ez a racionális evolucionizmus olyannyira megkésett, hogy a századfordulón, amikor zászlaját a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság kibontotta, már félreismerhetetlen volt egyetemes válsága. Ezt a magyar radikális értelmiségiek is látták. Tudták: a liberalizmusnak meg kell újulnia, nyitottnak kell lennie az új eszmék iránt. „A jövő liberalizmusa vagy szociális liberalizmus lesz, vagy eltűnik" — írta Leopold Lajos 1904-ben. De hát megújítható volt-e a korszakos válságba jutott liberalizmus, vagy csak nálunk volt még átmeneti progresszív funkciója? S ha így van, mire alapozták a radikálisok és a szociáldemokraták azt az optimizmust, hogy Hunnia szemétdombjának