Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

iségiek, akik meglátták a tőkés civilizáció roppant értékpusztulásait, akik kiábrándultak a mindenható Rációból, a folyamatos tökélesedés racionális hiteléből — ők váltak az irracionális filozófiai és antipolitikus esztétikai irányzatok megalkotóivá és befogadóivá. Az életfilozófia hirdetői Nietzschétől Bergsonig és Diltheyig, a pszichoanalízis freudi iskolája, a festők, szobrászok az impresszionizmustól az art nouveau-'xg és a szürrealizmusig, az atonális zene megkomponálói — különböző és ellentétes pályájú alkotók — abban megegyeztek, hogy üresnek, elavultnak nyilvánították a klasszikus filozófia, a liberálisracionális értékrend fogalmait, eszményeit, kifejezési formáit és morális normáit. Eszmei értelemben éppúgy kivonultak a klasszikus kultúra csigaházából, mint ahogyan a politikai otthonukat vesztett alkotók, tudósok, írók, művészek is visszavonultak a közélettől, amelyben monopolista érdekcsoportok, etatista bürokraták és bürokratikusán szervezett tömegpártok szorították félre a korábban a polgári individuum autonómiájában s a Rációban hívő, de megcsalatkozott értelmiséget. Az imperializmusra való átmenet hoszszan elnyúló alkalmazkodási válsága s a liberális értékrend ehhez hozzárendelt krízise alapozta meg a századvég kultúrkritikai pesszimizmusát. A fin de siècle dekadenciát az uralkodó burzsoáziától eltávolodott, kereteiből kihullott és elszigetelődött értelmiség politikaellenes lázadásának, az elidegenedett közéletet elutasító, tudatosan vállalt elidegenedésnek — freudi műszóval — a rossz közérzet (Unbehagen) és létszorongás (Angstzustand) „lereagálásának" tekinthetjük. Ez a lelki és érzelmi mélyrétegeket felkavaró reagálás különböző irányokba kanyarodhatott. Ágazott belőle út a szorongásos válsághangulat egyetemessé, sőt kozmikussá növeléséhez, a nyugati civilizáció vagy az egész emberiség pusztulásának próféciájához, amelyben a közélctellenesség az életellenességgel azonosult. És vezethetett út a humanizmus olyan újrafogalmazásához is, amelyben a politikaellenesség a fennálló rend tagadását, esztétikai és etikai normáinak elvetését jelentette, s amelyben a kultúra megújítása az ember megmentésével és megváltásával azonosult. A dekadencia gyűjtőfogalom alá foglalt jelenségek közül a megújító-megváltó humanista irányzatok időnként érintkeztek polgári radikális, szociálreformer és szocialista politikai mozgalmakkal. Hogy nem tudtak velük azonosulni, annak számos oka közül hadd utaljak csupán egyre. A korforduló alkalmazkodási és értékválságát megszenvedő értelmiséget a szociálrcformerek és szabadkőművesek mérsékelt társadalomkritikája, naiv haladáshite épp úgy nem elégítette ki, mint a II. Internacionálé fő irányának marxista dogmatizmusa, pontosabban: az elméleti dogmatizmussal párosított gyakorlati, társadalomkritikai reformizmusa. A társadalomkritikai optimizmus és a kultúrkritikai pesszimizmus ellentétének, a reformer mozgalom és a megújhodó gondolat kettéválásának, a szellemi és művészi szecessziónak jellegzetes példája Ausztria s az európai kultúrközpont: Bécs. Az azonosulás válsága Az osztrák liberalizmus csenevészebb volt és rövidebb életű, mint európai roko-