Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)

CSORBA LÁSZLÓ A folyamatos gyarapodás időszaka: 1815-1873

talmas jégdugó, amikor a folyó felsőbb szakaszán már elindította az árhullámot a hirtelen tavaszi enyhülés. Előbb a Víziváros lett tele a jeges vízzel, majd március 13-án a pesti oldalon szakadt át három helyen is a gát: a váci nagytöltés mögött a Terézvárost, a Vigadónál a Belvárost, a soroksári átfolyás következtében pedig a Ferencvárost öntötte el percek alatt az áradat. A veszélyt nem csupán a víz, hanem főként a hatalmas jégtáblák jelentették, amelyek összesen több mint háromezer házat borotváltak le a három városban és a kisebb településeken. Pest épületeinek alig negyede maradt épen, az óbudaiakénak alig 12 százaléka. Emberéletben is káresett (151 fő), de hogy nem többen, azért az olyan félelmet nem ismerő embermentőket illeti hála, mint Wesselényi Miklós. Anyagiakban annál nagyobb volt a veszteség: a hatnapos áradat Pesten húsz, a kéthetes (de kisebb területet érintő) víz pedig Budán kétmillió forintnyi értéket pusztított el.

27 A gátak erősítése természetcsen a könynyebbik vége volt a dolognak: csupán a folyó szabályozása vehette egyszer s mindenkorra elejét a hasonló szerencsétlenségeknek. József nádor rendeletére meg is kezdődött a tervek kidolgozása az Országos Építési Főigazgatóságon, de a munkálatokra való pénzt sem az országos, sem a városi kasszákban nem találták a következő évtizedben, pedig a negyvenes évek közepétől maga Széchenyi István gróf, a Helytartótanács közlekedési bizottságának elnöke is kotorászott utána. Több szerencsével járt a „legnagyobb magyar" az állandó híd ügyében, amit egyébként kezdetben sokan azért elleneztek, mert attól féltek, hogy a mederben álló pillérek növelik majd a jég megrekedésének, s ezáltal újabb árvizek keletkezésének veszélyét. A híd gondolata má régóta foglalkoztatta az illetékes és az érdeklődő elméket. II. József óta valamilyen formában mindig ott volt a Helytartótanács napirendjén, és a Dunáról is többek között emiatt gyűjtötték rendszeresen az adatokat. De a tengernyi nehézség áthidalására (itt helyénvaló ez a szó) csak olyan ember lehetett képes, aki fel tudta fogni a „híd-eszme" összes dimenzióját. Az 1832-ben létrehozott Budapesti Hídegyesület tagjai lenyűgözve hallgatták a gróf fejtegetését, aki szerint a híd egyfelől közlekedési műtárgy, fantasztikusan modern műszaki alkotmány, amelyet tíz évvel korábban sehol a világon nem lehetett volna még felépíteni. Ám ugyanakkor két országrészt is — méghozzá immár állandóan — összekötő kapocs, amely fellendíti a kereskedelmi forgalmat. Ugyanez a két településre is érvényes, ezekből így a szorosabb érintkezés révén nagyváros fejlődik. De nem akármilyen városokról van szó, hanem éppenséggel Budáról és Pestről, a szorosabb összekapcsolódás tehát magyar fővárost, magyar nemzeti centrumot formál belőlük! Azután ott a „híd-eszme" nemzeti-társadalmi dimenziója: mivel mindenkinek fizetnie kell a hídvámot, megtörik a nemesség adómentességi kiváltsága; a híd tehát segít abban, hogy az érdekek egyesüljenek, és a közteherviselés révén közelebb jussunk az egy11. A pest-budai árvíz 1838-ban. Szerk. Némefhy Károly. Bp., 1938.15-71.. 105.. 194-216. old.