Budapest-történet - Budapesti Negyed 20-21. (1998. nyár-ősz)
CSORBA LÁSZLÓ A folyamatos gyarapodás időszaka: 1815-1873
ként a kereskedelem is, bár itt sok egyéb elem is jelen van, pl. az említett, ekkoriban még német nyelvű zsidóság. A Pest környéki konyhakertek a németek és a szlovákok, a budai szőlők pedig jobbára a németek és a szerbek kezében vannak. Az ipari népesség háromnegyede német, a maradék pedig fele-fele arányban magyar és szlovák; végül ez utóbbi etnikum a domináns a nőcselédek és napszámosok körében is. Az ötvenes évek többször emlegetett hatalmas bevándorlási hullámai persze változtattak ezen az etnikai képen. Az adatok közelebbi vizsgálata azonban első pillantásra meglepő fejleményt mutat: mivel az érkezők közül viszonylagos egyértelműséggel magyarnak csupán a reformátusság és — kellő korrekciókkal — a katolikusok egy része tekinthető, 1851-hez képest a városegyesítés küszöbén a magyar lakosság számának inkább némi csökkenését, és semmi esetre sem nagyobb mérvű gyarapodását tapasztaljuk. A kortársak beszámolóinak egyöntetű tanúsága szerint ugyanakkora város feltartóztathatatlanul magyarosodott. A „rejtély" feloldása egy komoly politikai következményekkel is játó szociológiai folyamat: a nagy hagyományú pest-budai németség és a több hullámban érkező szlovákság párhuzamos, lendületes asszimnacioja. Vetítsük rá végül a város térképére a fentiekben nagyjából megismert társadalmi szerkezetet. A leggazdagabbak világa a Belváros és a Lipótváros: itt elsősorban a 45. Az asszimilációról általános tájékoztatást ad Kósa János: Pest és Buda elmagyarosodása 1848-ig. Bp., 1 937. 46. Vörös: I. m, 239-243. old.; a város „térhasználatának" háztulajdonos, illetve a nagykereskedő nagy- és középpolgárok laknak, valamenynyire tehát a „patrícius" város és a „kereskedő" város is elkülönült egymástól; emellett a Újépülettől északra erősebb munkássággal, a Belváros déli részén pedig számottevő kispolgársággal is találkozhatunk. A belső Terézvárosban a középpolgárság ugyanezzel a kispolgársággal vegyül, amely ugyanakkor e kerület külső részein éppúgy, mint a József- és a Ferencvárosban már a munkássággal kénytelen osztozni a lakó- és közterületen. Ez a térbeli elkülönülés — tetézve az államéletet elsősorban reprezentáló középületek szintén lipótvárosi elhelyezkedésével — azután szimbolikus jelentőséget kapott a társadalmi érintkezésben és a politikai viszonylatokban. A századvégi tömegdemonstrációk célja épp ezért a polgárkörnyékek elfoglalása, vagy ellentámadás esetén a munkáskörnyékek védelmezése lesz. A budai várnegyed hivatalnokoknak és szőlőbirtokosoknak adott otthont; a kiszorulók jobbára a Krisztinavárosba települtek, a Tabánban pedig a szegényebb szőlészek mellett már egy erős lumpen réteget is találhatunk. A Vízivárosban és az Országúton kereskedő és iparos foglalkozású kispolgárok laktak, de az utóbbiban éppúgy vannak szőlőbirtokosok is, mint Óbudán. A „magyar Lyon" társadalmát azonban már nem ez a fogyatkozó réteg, hanem mindinkább az a gyarapodó lélekszámú gyári munkásság határozta meg, amely erős kispolgárosodási tendenciát mutatott. 46 alakulásáról, ennek politikai jelentéséről lásd Gyáni Gábor: A közterek társadalmi használata a századfordulón. Századok, 1994.6. sz.
