Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)

IRODALMI TÜKÖR - HELTAI JENŐ Yvette Guilbert

LISZKA. Hejh, de ha azt tudná, a mit senki se tud. MIKLÓS. Mit? LISZKA. Azt, hogy ki vagyok én. MIKLÓS. Ki? hát Angyal Liszka! LISZKA. Jaj, csak legalább igy ne hívnának! — MIKLÓS. Miért, angyalom? hiszen nincs ennél szebb név a világon! Nótában, imában, templomban, korcsmában helyén emlegetik, s jót jelent mindenütt és szépet, mint a milyen te vagy! LISZKA. És mégis milyen különös az én származásom! MIKLÓS. Hogy-hogy? LISZKA. Hát... (Egyszerié megakad, a Miklós szeme közé néz s kevés szünet után) De az istenre kérem: ne mondja el senkinek, mert majd ujjal mutatnak rám! MIKLÓS. Ne telj, csak mondd el. LISZKA. (Kérve.) De igazán nem mondja cl? MIKLÓS. Becsületemre fogadom! LISZKA. Mondja még rá: hogy „bizony isten!" MIKLÓS. (Tréfásan.) No hát „bizony isten!" LISZKA. Hát én nem tudom, hogy mennyi igaz benne; de annak kell lenni, mert nagybátyám, a nevelő apám, így mondta el halála előtt, most két esztendeje. MIKLÓS. Ki volt a nagybátyád? LISZKA. Angyal Gábor, a tárnoki takarékpénztár hivatalszolgája. MIKLÓS. És mit beszélt? LISZKA. Hogy a bátyja, Angyal Pál, — már mint az én apám, kötelesmester volt Gseresnyésen és jómódú ember. Az első felesége halála után sokáig özvegyen éldegélt; de egyszer csak megszállta valami és elvett egy igen szép leányt. MIKLÓS. Jól tette az öreg! LISZKA. Dehogy tette! MIKLÓS. Miért? LISZKA. Mert a leány nem szerette... MIKLÓS. Az már baj volt! LISZKA. És... (Magéiban küzdve.) Ej még se mondom el. MIKLÓS. Miért ne mondanád? Most már tudni akarom, hogy ki vagy? LISZKA. De olyan borzasztó!... MIKLÓS. Mindegy! csak folytasd. LISZKA. Hát, — az apámat nem szerette... MIKLÓS. Azt már tudom... LISZKA. Hanem mást szeretett.