Tömegkultúra a századfordulós Budapesten - Budapesti Negyed 16-17. (1997. nyár-ősz)

IRODALMI TÜKÖR - HELTAI JENŐ Yvette Guilbert

zadok divatjával es a régi francia népdalokkal foglalkozott. Rajzolni is tudott, ma is őrzöm még egyik karikatúráját, amelyet ő maga rajzolt számomra. Elmondta, hogy színpadi kosztümökre — három egyforma, fehér muszlinruha, tizenkét pár majdnem vállig érő, hosszú, fekete kesztyű — évenként alig háromszáz frankot költ. Lelkiismeretesen följegyeztem minden szavát. Nem törődött azzal, hogy a bőrét meg a csontjait látom. Szemérmes, együgyű fiú voltam. A helyzet egy kicsit kínos volt számomra, ő inkább mulatott meghökkenésemen. Közönyösen, szorgalmasan pirosította a száját, és fehérítette az arcát meg a vállát tovább is. Mi volt neki a barbár kis magyar újságíró? Már első dala után elszédültünk tőle. Előadása után ketten-hárman, írók, újságírók megvártuk, és megkérdeztük tőle, van-e kedve ahhoz, hogy velünk vacsorázzon. Szívesen fogadta meghívásunkat. A vacsora költségeit összeraktuk, még pezsgőről is gondoskodtunk. Elvittük a Hungáriába. Gróf Bánffy Miklós a fiatal író és festő, később az Opera intendánsa és külügyminiszter, nagyon szeretett volna hozzánk csatlakozni. Yvette Guilbert hallani sem akart róla. Újságírókkal, színész kollégákkal boldogan vacsorázik akármelyik kiskocsmában, de grófokkal nem. Amikor megtudta, hogy mi fizetjük az akkor pénztelen, fiatal gróf vacsoráját is, elnevette magát, és beadta a derekát: — Hát jó, nem bánom, jöjjön maga is. Szegény kis gróf, maga nem tehet arról, hogy grófnak született. Elég nagy hiba ez, még én is büntessem? Körülbelül ezzel a „világszemlélettel" indult cl Yvette a dicsőség felé. Amikor fehér muszlinruhájának és hosszú, fekete kesztyűjének puritán egyszerűségében megállt a színpadon, a csontos, szikár, nagyszemű, vöröshajú, nem is túlságosan csinos lány forradalom volt minden tradícióval szemben. Az volt a műsora is. Száz meg száz mulatságos és megható dal, pajkos tréfa, félelmetes ballada és üde népi legenda, külvárosi idill és politikai szatíra, éhség, nyomor, szerelem, gyilkosság, börtön, nyaktiló... A századvég közönségének édes bárgyúságokon és vaskos kétértelműségeken nevelkedett fülét megdöbbentette ez az őszinteség, a dalban való tökéletes fölolvadás varázsa, az átélés dermesztő valódisága, a vakmerő szókimondás, az eljövendő viharokkal fenyegetőző villámlás. Yvette Guilbert a közönség elé azt a Párizst tárta, amelyet Párizs szórakozó világa akkor maga is alig ismert még: a proletár, az apacs, a fortifikációk sötét Párizsát, Mémilmontant, La Vilette, La Rocquette rejtelmeit Aristide Bruant, Jules Jouy és Maurice Donnay dalaiban: Donnay-t később megválasztották az Akadémia tagjának, azzal büntették azért, hogy a kabaréban annyit csúfolódott a halhatatlanokkal.