Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - MÉLIUSZ JÓZSEF SOBRI JÓSKA kihívó képe egy ócska fotográfián

Dagadc bokájú. Karikás-ostoros a szíjszál vcgin ólomgombokkal. Elvetetted meg kiradíroztad saját szép magyar paraszti szavaidat. A szerelem és a lázadó és a büntető káromkodás magyari szavait. Kiherélted a legszebb ösztöniséget. Pcnitenciát járva. Hogy ez naturalizmus. Holott a Te kelet-európai hegyi embereid „naturalistául" egy antropológiai erdőben ébrednek a szóra. Egy élő valóságban. Egy művészi valóságban. Mi realistább? Mint tükörben beszélni? Amikor tükrünk az éggömb. Szét kellene vernünk az indiai-prekolumbiánus-kínai-japán-perzsa-görög-római művészetben a testi szerelem jeleit? Brancusi-nál a szerelemnek a népiig redukált jelét? Amik képben és szoborban élnek a mozdulatokkal. Amiket a te erdei embereid a tulajdon valóságos szavaikként ejtenek ki. Ebben az évszázadban. Mert nekik még semmi emberi nem idegen. Akárcsak neked, az újrateremtőnek nem. A mi kedves Rózánk tíz évig főzött-takarított-mosott ránk. Amikor megmutatta nekünk pár hetes Ibikéjét. Kibontotta a patyolatfehér pólyából. Ott feküdt mezítlenül Ibiké és sírt. A kicsi Rózácska szeme megharmatosodott. Melle buggyanásig tele tejjel. Boldog mosoly. Odabökött repedt begyű mutatóujjával a leányka ágyékára. „Nézze meg, Anna néni. Nézze meg, Méliusz úr. Milyen szép p...ja van." Ez 1967-ben mondatott.