Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - BÁLINT GYÖRGY A százéves fénykép

képeken az ünnepélyesség furcsán keveredik az intimitással; ezért vegyes az érzelmi hatásuk. A családi festmények és szobrok hatása tisztább, zavartalanabb — talán mert nem „hasonlítanak" oly agresszíven. De a fénykép, mint tudjuk, nemcsak az egyén életéből örökít meg fontos mozzanatokat, hanem a társadaloméból, a világéból is. Egy-egy nevezetesebb eseménnyel képrádió száguldja körül a földtekét, hogy megtörténte után néhány órával már mindenki láthassa, fillérekért. Ennek méltatásául csak annyit, hogy Caligula, a perui conquistadorok, Rettenetes Iván és a boszorkányégetők arcvonásait és nagy cselekedeteit nem láthatta sok millió példányban a világ, de azért mégis megvolt valahogy. Igaz viszont, hogy erről és az ezzel kapcsolatos dolgokról nem a fényképezés tehet. Daguerre találmánya, mint mondják, tárgyilagos: lerögzíti a valóságot, minden mellék tekintet és hátsó gondolat nélkül, dokumentumszerűen. Azt hiszem, ez nem igaz. A fényképnek sok előnye és értéke van, de a tárgyilagosság, a dokumentumszerűség nem tartozik ezek közé. Megvallom: éppen ezért becsülöm sokra, ezért érdekel néha szenvedélyesen. Géppel történik, „objektív"nek nevezett üveglencse segítségével — és mégsem a gép számít benne, hanem az ember, aki kezében tartja. ízlés, ötlet, vérmérséklet, világnézet és pillanatnyi hangulat: mindez sokkal több szerepet játszik a fényképszületésnél, mint az „objektív". A fényképezés nem tudomány, nem dokumentumgyűjtés, nem tényállásfelvétel, hanem művészet. Egy régi esztéta mondta, hogy a művészi alkotás tulajdonképpen kiválogatás, a fölösleges anyag kiselejtezése. A fényképész, mint minden művész, szuverén önkényességgel selejtezi a maga nyersanyagát. Önkényesen, egyéni elgondolás szerint hagy ki, húz alá, hallgat el, hangsúlyoz, kicsinyít, nagyít, torzít, nehezít, légiesít. Ugyanazt a modellt boszorkánynak fényképezheti az egyik fotográfus, és tündéri fogkrémreklámnak a másik. Ugyanazt a jelenetet a legelleneétesebb propagandák szellemében ábrázolhatják ellentétes gondolkodású fényképészek gépei. De, eltekintve az ilyen nem művészi célzatosságoktól: mennyi ellentétes ábrázolási módszert, mennyi elütő stílust ismer már a modern fotográfia, a részletező anyagszerűségtől a költői hangulatfestésig, sőt, a zenei elvontságig. Szinte hipnotizáltan forgatom néha a korszerű fotógyűjteményeket. Daguerre mai követői olyan gazdag sokoldalúsággal tudnak mindent kifejezni, hogy néha, ritka pillanatokban, még az objektív valóságot is kifejezik. De nem gyakrabban, mint a festők vagy a költők. Legtöbbször ők is csak véleményt mondanak a valóságról, hol éles, kegyetlen